Csak ült a vécén, és agyalt. Kezében papírzsepit szorongatott. Nézte mereven a hófehér papírdarabot, aztán hirtelen megtörölte magát… nem lent, hanem fent… és keserűen vette tudomásul, hogy már megint vérzik az orra. Minden pofon fájt, de az, amelynek utána nyoma is maradt, duplán szólt. Mert az még a boltban és a postán, na meg az oviban is arról beszélt, hogy őt verik. Na jó, hát beütötte a szekrénybe, meg magára húzta a nagykaput, ezt mindenki tudta… csak senki se hitte el.
Lehúzta a vécét. Az örvény jótékonyan és gyorsan nyelte le a véráztatta zsepit, mintha csak szövetségese lenne a nőnek. “Eltüntetni a nyomokat és menni, menni tovább!” – úgy zúgta a slozi az unalomig hallgatott mondatot, mintha még mindig az anyja szájából jönne…
Az apja is ilyen volt. A verés után mindig jöttek a jobb időszakok, és az újabb kisbabák. Amint lehetett, elmenekült otthonról. Marta a lelkiismeret, hogy hátrahagyta az anyját és a kisebb testvéreit, de úgy érezte, ha marad, megfullad. Néhány év sodródás után férjhez ment. Azt hitte, emberére lelt. A szar életet hátrahagyva, egymásba kapaszkodva kezdték el a sajátot, a közöset, a boldogat. De valahol kisiklott a dolog. Talán a terhesség idején? Nem tudta. De akkor kapta az első pofont.
Maradt. Ő is, a pofonok is. Nem akart csonka családot, nem akart anyaotthont sem, ő csak békét akart meg családot.
A fürdőszobából átment a hálóba, kinyitotta a ruhásszekrényt, és monotonon hányni kezdte kifelé a ruháit. Nem volt sok, hamar végzett. Egy nagyobb kézitáskát töltött csak meg, pedig a téli ruhái nagyobb helyet foglaltak. Néhány gyerekruhát is bedobott. Végül fogta a szórólapot, amit a múltkor a védőnőnél talált. Aztán beleállt a kavargó hóba, és tolta magát előre, az ügyeletes óvodáig.
“Holnap már nem hozom Miklóskámat.” – hebegte az óvónőnek, aki nagyot sóhajtva és jó utat kívánva intett búcsút nekik. Estig még bárhova elérnek.
A szilveszteri ígérgetések mindig is idegesítették. Neki soha nem voltak ilyen világmegváltó elhatározásai. Mindig csak sodorta az élet. Egészen eddig a napig.
