Talán közhelyesen hangzik a tény, hogy alig olvasunk. Úgy egyáltalán bármit. A járműveken elvétve lehet látni valakit, aki könyvet vagy újságot olvasna. Egyetlen dolog, amin keresztül a betűk eljutnak hozzánk, a telefon. A számítógépen át ritkábban, mert nem tudjuk a hátunkra venni.
Nem olvasunk, nem tudunk olvasni, és már igen szűk az a réteg, amely képes az elolvasottakból képet készíteni magának és látni, láttatni, amit elképzel.
Először is nem tanulunk meg jól olvasni. Mivel szélmalomharc a pedagógus követelése, hogy olvasson a gyerek, és kérése, hogy olvassanak a gyereknek, ezért kimarad a gyakorlás és majdan az értés fogalma. Mivel a tudás, mint érték leértékelendőben van, ezért egyre kevesebben biztatják gyerekeiket arra, hogy könyvet fogjanak a kezükbe, a jó példáról nem is beszélve. Mivel a gyerek nem tanul meg jól, érzékletesen olvasni, ami a legtöbb esetben, hanem egyéb probléma nincs, csak gyakorlás kérdése, veszélybe kerül a szókincs. Mivel a szókincs gyarapítása nem fontos mostanság, romlik a nyelv, romlik a helyesírás. Az a gyerek, akinek nem meséltek, nem olvastak és nem olvas később, nem érti meg a szöveget. A szókincse kimerül párszáz szóban, ezért egy közepes szöveg is kifog rajta.
A mai kisiskolások nem a régies kifejezéseket nem értik, mint pl. lajtorja, kalamáris vagy almárium, hanem a birodalom, a gőgös, a henceg szó sem világos a számukra. Nehezükre esik kikövetkeztetni a szövegkörnyezetből, hogy mit is jelent a kevély, a kapzsi, ezért azonnal feladják. Amikor a szülő azzal fordul a pedagógushoz, hogy a gyereknek nem megy a szövegértés, akkor tudni kell, hogy azt tulajdonképpen nem lehet gyakorolni. Vannak feladat típusok, amiket el lehet sajátítani, be lehet gyakoroltatni, de a szómagyarázat, a rokon értelmű szavak, a szólások és közmondások értelmezése fényévekre vannak a gyerektől, ha azokat nem hallja gyakran és nincsenek napi szinten a beszédhasználatban. Nem lehet bemagoltatni, hogy mit jelent, hogy köti az ebet a karóhoz. Megtanulhatja, mert megkövetelik tőle az iskolában, de ez ugyanúgy elfelejtődik, mint a többi tudás, amit nem használunk.
Felvetődik a kérdés, hogy vajon miért van szükség olyan szavakra, amelyek lassan kikopnak a nyelvünkből? Talán amiatt, mert a nyelvünk érték. A szavainknak jelentése van, kincsként őrizzük meg őket a tudatunkban. A szavak olyan belső értéket képviselnek, amelyekkel különbekké válunk. Lefordítva ez prózai módon annyit takar, hogy ha értjük az olvasottakat, ha képesek vagyunk elmerülni egy jó és értelmes beszélgetésben, akkor talán elfogadóbbakká válunk. Talán érzékenyebbek és fogékonyabbak leszünk más problémái iránt. Akkor talán a tévéből folyó ostoba valóságshow-k szereplőire rálegyintünk, és azonmód tovább lépünk rajtuk.
Az olvasás nem az iskolában kezdődik és végződik. Egy hatéves gyereknek nem kell tudnia olvasni első osztályba lépéskor. Viszont hatalmas előnnyel indul, ha verseket tanult az óvodában, ha olvastak neki vagy, ha érdemben, rá figyelve meghallgatták mondandóját, és urambocsá’ olykor kijavították a tévesen használt szavakat.
Az iskola arra jó, hogy az olvasás módját kellő módon elsajátítsák a gyerekek. Még mindig az él a köztudatban, hogy karácsonyra olvasniuk kell az elsősöknek. Ez nem így van, hiszen a hangokra bontás, összeolvasás folyamata hosszú és összetett művelet. Azt biztos mindenki megérti, hogy egy 25 fős vagy még annál is nagyobb osztályban nincs lehetőség napi szinten gyakorlásra. Ezért első osztályban semmi nem fontosabb az otthoni gyakorlásnál. Akkor épül a későbbi olvasásbirodalom alapja. Csak a jól, gördülékenyen olvasó gyerekből válhat olvasni szerető kamasz, felnőtt. Aki küzd a betűkkel, akinek kínszenvedés, attól ezt hiába várnánk el. A tó közepéről nem tud kiúszni a partra az, aki addig csak 25 m-t mert úszni a medence szélében kapaszkodva.
Örökösen azt zengi a média, hogy a magyar gyerekek mennyire rosszul olvasnak, mennyire gyenge a szövegértésük. De gondoljunk csak bele, hogy ugyanez milyen mértékben vonatkozik a felnőttekre, csak őket nem Pisa felméréseken mérik. Elég csak egy hirdetés szövegét megnézni, vagy az alatta lévő kommenteket: Eladó egy alig használt, fekete bakancs 38-as méretben. Az első kérdés: hányas lábra jó? A második: milyen színű? És ez csak egy egyszerű példa volt, végtelenül egyszerű mondattal.
Mondhatnánk azt is, hogy a sietős életmód és a figyelmetlenség is közrejátszik ebben. Természetesen igen, de gondoljunk csak bele, hogy milyen pletyka és szennylapok figyelemfelkeltő és kattintásvadász címein nő fel egy generáció, és ezeket olvassa az ország jó része. És ha ezt olvassa, ezen a szinten marad. Ítélkezik, hőbörög, odamondogat. Annyira könnyű dolga van, hogy még gondolkodnia sem kell. Készen kapta a választ: nesze, itt van, káromkodhatsz, az menő.
Olvasnunk kell…Magunknak, gyerekeinknek. Nem akármit. Nem szennyet és értelmetlen, azonnal felejtős cikkeket. A kisgyerekeknek mesét, mert nincs annál nagyobb tévhit, minthogy nem szeretik, unják. Nem okosítani kell őket kétévesen! Nem a bolygókat kell tudnia egy óvodásnak. Azt kell(ene) a varázslat által megtanulniuk, hogy elindul szerencsét próbálni a legidősebb királyfi,és elbukik, utána a középső, ő sem jár szerencsével, de a harmadik így sem fél a kudarctól. Összeszedi minden bátorságát és nekifut. A jutalmát méltóképpen el is nyeri.
A gyerek az ágyban fekve, elalvás előtt, álmodozhat, elképzelheti a történéseket. Nem kell mindig a kész rajzok alapján filmet vetítenie önmagának. Megélheti félelmeit, szorongásait és anélkül tanulja meg, hogy színes és változatos a világ, hogy ezt szájbarágóan tudatosítanánk benne. Ha nem ért minden egyes szót, nem baj, idővel rájön a szavak jelentésére. Ha sokat hallotta őket, megfejti…
Ehhez viszont az kell, hogy mi felnőttek meséljünk és beszélgessünk gyerekeinkkel. Hogy ne legyen fontosabb a virtuális világ…Hogy a telefonos üzenet szoruljon csak háttérbe, és hallgassuk meg gyerekeink butácskának gondolt napi kalandjait. Ezer dologban fognak később segíteni ezek a beszélgetések. Elég a meghittséget, az összebújást és a bizalmat említenem.
Egy jó könyv, meg ezer jó könyv kincs lehet az életünkben, ha hagyjuk.
