Megmosom a hajad, jó?

– Menj el! Kérlek szépen, hagyj már engem békén! – mondta a lány. – Miért kell veszekedned velem? Hát nem érted meg?
– Nem. Nem akarlak békén hagyni. Veled akarok maradni! – válaszolta a fiú komoly arccal.
– Nem maradhatsz velem. Az élet rövid, fogd már fel!
– Ennek semmi köze az élet hosszához. Ennek a szeretethez van köze.

A lány gúnyosan elmosolyodott.

– Látod, nem szerelmet, hanem szeretetet mondasz. Nem véletlen.
– Kötekedsz, de teljesen felesleges. Nem érdekel, te hogy nevezed, én melletted akarok lenni. Együtt akarom leélni az életet és kész!
– Mert idióta vagy – kiáltott a lány dühösen. – Nézz rám! Már nem az vagyok, aki az iskolaudvaron beállt focizni a fiúk közé! De az sem, akivel hajnalig buliztál. Egy nyomorék vagyok! Hiányzik a fél lábam, nem tűnt fel?!
– Hagyd abba! Tudom, hogy ki vagy, azt is, hogy milyen! Dühítő, amit mondasz! Arra nem gondolsz, hogy ez milyen rosszul esik nekem?
– Neked? Hogy a bánatba eshetne rosszul, amikor most adom vissza a szabadságod? Nem köt már hozzám semmi, ha én azt mondom, hogy szabad vagy. Ne légy már ekkora barom!
– Te nem adhatod vissza a szabadságom, mert nem volt a tied. Az az enyém volt és nem adogattam oda senkinek. Ne gyere ezzel, nem vagy te a Mikulás, hogy ajándékot ossz!

A lány lehajtotta a fejét. Egy cseppet sem volt szomorú, dühös annál inkább. Fel nem foghatta, hogy a fiú miért akar mellette maradni. Őt nem kell sajnálni, elboldogul a tolószékben, őrá ne nézzen a srác szánalommal.

Fél éve történt a baleset. Bal lába oly mértékben roncsolódott, hogy le kellett vágni térdtől. A húszas évei elején járt, a fiúval két éve alkottak egy párt. Még nem került szóba a házasság, pontosabban eljátszottak a gondolattal, de nem vették komolyan. A fiú hat évvel volt idősebb, de a lány még nem akart gyereket, utazni vágyott, meg hegyeket mászni. No, nem a Mount Everest-et, az csak álom volt, megelégedett volna kisebbekkel is. De azon a novemberi napon a csúszós úton belé rohant az Ford. Úgy csapta el, mintha papírból lett volna az apró Opel. Az anyósülés felől nyomódott be a kocsi és a lány nem emlékezett másra, mint egy villanásra és valami szörnyű hangra, amikor törtek a csontjai.

A barátnője karcolásokkal megúszta, de az ő lába úgy szorult be, hogy alig tudták kiszabadítani a mentősök. Erről mit sem tudott, már csak akkor tért magához, amikorra túl volt a műtéten. A fiú ott ült az ágya mellett, anyja épp kiment egy kávéért, amikor a lány magához tért. És nem tudta, nem érezte, hogy nincs meg a bal lába térdtől lefelé.

Kinyitotta a szemét, a fiú azonnal odaugrott hozzá. Megfogta a kezét és sírt. Az életben először. Nem, egyszer egy filmen már látta könnyezni, a Hachikón, de azt letagadta.

Ő meg nem értette, miért sír, hisz él, nincs semmi baj. Anyja is zokogott, amikor megmondta neki. Óvatosan felhajtotta a takarót, és valóban csonka volt. Soha többé nem táncolhatott, soha többé nem mászhatott hegyet.

A fiú pár nappal később hazavitte. Albérletben laktak, és addigra átalakította úgy a belső teret, hogy a lány könnyedén tudjon közlekedni. De ő nem akart mozdulni. Egy hónapba telt, mire rászánta magát, hogy felálljon. Csak a vécéig ment el, majd vissza az ágyba és hallgatott.

A fiú türelmesen várta, hogy magához térjen a fura kábulatból. Eltűrte a hallgatását, kibírta szótlan tekintetét, amelyben jó adag szemrehányás volt azok felé, akik épek voltak.

Miután megpróbált lábra állni, és a mankó segítségével közlekedni, mintha minden javult volna. Visszatért arcába a szín, jobb lett az étvágya és tudtak beszélgetni. Szeretkezni nem akart. Azt mondta, képtelen. A fiú csak egyszer kiabált vele a félév alatt: akkor, amikor a legjobban maga alatt volt és azt mondogatta, hogy fél lábon nem lehet élni ebben a mai világban, ahol csak papolnak a könnyítésekről, de a legtöbb helyen még mindig lépcsők állják útját a nyomorékoknak. A fiú azt üvöltötte, hogy ő nem nyomorék, meg nem ő az egyetlen a világon, akivel ilyesmi történt, és hagyja abba az önsajnálatot. A lány ekkor ledermedt és két napig nem szólt hozzá. Ennek három hónapja. Látta, mit művel egykori szerelme. Sajnálja, pátyolgatja őt, amire neki nem volt szüksége.

– Miért nehéz felfognod, hogy szakítani akarok? Nem kellesz már! Nem akarom, hogy itt legyél! – kiabált magából kikelve. – Te aztán el tudsz juttatni a legrosszabb formámba – mondta keserűen a fiú szavai után.

Már nem lehetett finoman fogalmazni, nem lehetett kérlelni, mert a srác nem akarta elhinni, hogy neki nem kell senki. Sem szánalom, sem szerelem, egyszerűen semmi. Egyedül akart lenni és kész.

– Nem hiszem, hogy ezt akarod, de legyen! – kiabált a fiú. – Szakítani akarsz? Jó, akkor szakítsunk és legyél boldog, hogy elérted.

Azzal megfordult és bement a másik szobába. A lány hallotta, hogy pakol. Vadul csapkodta a holmiját a sporttáskájába és két percen belül megint ott állt előtte.

– Ne hívogass, nem írj! – mondta neki csendesen a lány.
– Nem fogok, megígérem! Ha neked ez kell, akkor legyen ez! Ha meggondolod magad, elérsz…
– Nem fogom. Nincs értelme. Jó lesz így.
– Esküszöm, te bolond vagy! – kiáltotta a fiú. – Túl büszke, hogy bevalld, szükséged van rám. Ahhoz meg pláne, hogy szeress. Úgy látszik, a lábaddal együtt a szíved egy darabja is odalett.
– Pontosan – mondta a lány higgadtan. Talán az egész, gondolta, de ezt már nem mondta ki.

A fiú a szájába harapott, és már nem mondott semmit. Felkapta a táskát és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy az majd kiesett a félfából.

A lány tompán bámult utána és megkönnyebbült. Végre nem kellett látnia és éreznie, hogy valaki emlékszik a régi lányra, aki folyton sietett, aki mindig elkésett mindenhonnan, és a lépcsőket bárhol is volt kettesével szedte babonából.

Csend lett és üresség. Jó volt a szűrt fényben üldögélni. Odalökte magát a mankókhoz és csak akkor kezdett sírni, amikor a fürdőszobában megpillantotta a mécseseket, amit még a születésnapjára kapott a fiútól. Mind szív alakú volt, még gúnyolódott is rajta, hogy mennyire nyálasan romantikus, mégis boldog volt. Minden lány erre vágyik, még azok is, akik feketére mázolják a fejüket és a szívüket is, mondván, a szerelem halott.

Másnap nem hívta fel a fiú. Harmadnap sem. Meglepődött ezen. Betartotta, amit kért tőle.

Délelőtt kimerészkedett a házból, tett egy rövidke sétát, mankóval, de gyorsan feladta. Ezalatt azonban anyja fánkot vitt neki, megtalálta a kilincsre akasztva. Nem értette, miért nem vitte be a konyhába, volt kulcsa, aztán jóízűen befalt kettő csokimázast. A lakás csendes volt, majdhogynem néma. A fiú illata még mindig belengte, az a lehetetlen Lamborghini, aminek az illatát kezdetben nem is szerette, de később eggyé vált a fiúval. A köntöse is ott lógott az ajtó belső felén, talán abból áradt.

Szerette a fiút. Jobban, mint önmagát. Nem azzal a csapodár tini szerelemmel, amivel a filmeken szokás, hanem mélyen, zsigerileg. Ezért sem akarta maga mellé kötni. Kezébe vette a mécseseket és megszagolta őket.

Egy film miatt kapta. Abban a lány így jelezte a fiúnak, hogy mikor mehet, mikor mászhat fel a fán, aztán be az ablakon, hogy ne bukjanak le a szülei előtt. Vicces volt, kicsit naiv, de mindkettőjüknek tetszett.

Amikor besötétedett, odabicegett az ablakhoz és kirakott a párkányra egyet. Meggyújtotta, és élvezte a gyertya szálló illatát. A szoba megtelt sejtelmes fénnyel. Tudta, hogy a fiú nem láthatja, azt is, hogy nagyon haragszik rá. Megbántotta, nem hitt neki. Nem kereste, nem hívta vissza. Mégis jó volt nézni az imbolygó lángot, amely egyetlen fénylő pontja a szobának.

Ült és mosolygott. Ez most a fájdalom mosolya volt. Elengedte az egyetlen embert, akit szeretett. Volt ebben valami szép és valami hatalmas ökörség is. Csak egy telefon, mondta magának, de nem nyúlt utána. A láng jobbra-balra dülöngélt, néha sercent egyet, és a lány szíve fájni kezdett. Jobban, mint a lába bármikor. Feltápászkodott és megpróbálta előkeresni a telefonját. Emlékezett rá, hogy a zsebébe tette, amikor sétálni ment. Sétálni? Kínlódni… Benyúlt szövetkabátja zsebébe, de az üres volt. A kulcsok mellett sem látta a pulton. Végigtopogta az apró lakást, de nem volt sehol. Talán elhagyta reggel? Kieshetett a zsebéből, amikor lehajolt.

Ha valaki felhívta volna, biztosan meghallja, megvan-e, de senki nem kereste. Anyja sem. A húga sem. A fiú meg pláne…

Ekkor kopogtak. Nem mozdult. Ugyan ki jönne hozzá? Aztán még egyszer és még egyszer. Lassan odalépegetett és a biztossági lánc védelme mellett megfordította a kulcsot.

– Láttam a mécsest – mondta a fiú.
– Tudtad, hogy neked szól? – kérdezte a lány sírós hangon.
– Tudtam. Beengedsz?
– Itt hagytál valamit?
– Itt… És gondoltam, megmosom a hajad. Azt annyira szereted.
– Fejmasszázst is kapok?

A lány még mindig pityergett.

– Duplát is, ha végre kinyitod az ajtót.
– Egy pillanat – mondta, és kiakasztotta a láncot.
– Akkor jöhet egy kényeztetős wellness hajmosás? – A fiú hangosan nevetett.
– Veled együtt?
– Noná! – hangzott a válasz. – Ki nem hagynám!

fotó: Pinteretst