A feleség
Rudi azóta is edz. Vicces, de nem olyan haha módon, hanem bosszantóan. Bejelentkezett a fogászatra, és leszedette a fogkövét. Vett magának egy új farmert meg bőrdzsekit. Azt mondta, ideje, és másnap még egy méregdrága cipővel állított be. Várom a cabriót vagy ki tudja, mi jut még eszébe. Még mindig válni akar, ezt reggel a kávézás közben nyögte ki. Néztem rá, és azon csodálkoztam, hogy akkor mit bámul úgy, mintha a Szűzanya főzte volna neki. Egyszer csak megkérdezte, hogy milyen volt Alfrédnál. És szeretek-e oda járni. Soha egyetlenegy alkalommal se érdekelte. Azt feleltem, semmi különös, hiszen levágta a hajam, mint máskor. Kávéztunk is? Érdeklődése meglepett, elvégre válni akar, nem?
– Igen! Látom, a pletyka szárnyal. – Rám pillantott, de mintha megvetés lett volna a tekintetében.
– Bánom is, csak mondom!
– Akkor jó.
Az ilyen beszélgetések nem kerülnek a filmekbe, pedig egyszerűek, rövidek és bennük van minden, amit az ember gondol: féltékenység, nemtörődömség, hiúság és harag, ha a másik nem jajgat a válás miatt. Márpedig én nem fogok könyörögni neki. Ha menni akar, menjen. Inkább kimegyek a piacra, munka után, és veszek magamnak valami jó kis ruhát a turiban. Bár ott sincs mindig jó, és az öreg János legszívesebben a mosogatórongyot is eladná estélyinek.
Bent az irodában se volt valami jó hangulat. De egy üzenet feldobott. Alfie írt, és megkérdezte, sétálunk-e egy nagyot a közeli dombokon. Séta? És nem szólt előre. Gondolta, edzőcipőben vagyok és a munka után sétafikálni van kedvem? Igaza volt, de csak a bosszú miatt. Bár nem volt nálam olyan cipő, beugrottam a kínaiba és vettem egy olcsót, de mutatósat. Ha séta, rajtam ne múljon. Ott legalább nem futunk össze ismerősökkel. Ezt hittem, de szerintem odafent, ahol a sorsunk vásznát szövik, az egyik szövőnő megbökte a másikat, és eldöntötték, hogy megkeverik a fonalakat. Hű, de szépen mondtam!
Na, szóval eltelt a nap, és én az új cipőmben, ami rohadtul dörzsölte a sarkam, épp a dombtetőre értem lófarkas hódolómmal, amikor megcsúsztam, és a cipő lerepült a lábamról. Ő azt se tudta, mi után kapjon, de szerencsére engem fogott meg, így nem gurultam le. Persze, hogy arra járt valaki, és nem egy gyerekcsoport, nem egy süketnéma idegen, hanem egy régi családi barát, akivel már vagy öt éve nem találkoztunk, mert hát elfoglalt. Azt látta, amit látni akart: engem fél pár kínai csúszósban egy férfi karjai közt, miközben sikoltozom. Kell ennél átlátszóbb jelenet? Már annyira közhelyes, hogy a filmekben se hinném el. Csak bámultam rá, a cipőm valahol a domb aljában hevert, majd mindketten csak annyit mondtunk, szia, és kész. Ez a szia lesz majdan a válóperem kulcsszava, gondoltam. A hűtlenség netovábbja. Alfie elengedett, én lehuppantam, és vártam, hogy felhozza a lábbelim. Nagy kaland. Pedig csak ötven vagyok, Máli néni hetvenkettő és botos túrákra jár. Szégyenletes. Tudtam, hogy mire hazaérek, addigra a fél utca tudni fog rólam, hisz csapodár vagyok.
– No, adtunk témát a falunak! – mondta Alfréd nevetve, amikor átnyújtotta a cipőt. – Tessék, Hamupipőke, gondolom, passzol.
– Nem hiszem, különben nem esett volna le – feleltem mosolyogva. – Ha ez a nő dumál, tegye. Mondtam már, hogy Rudi válni akar?
Erre úgy kimeresztette a szemét, hogy majd kiesett.
– Miattam? – kérdezte.
– Dehogy! Miattam. Vagy ki tudja? Szerintem, nem egészséges húsz év után erőltetni, ami nem működik.
– De hát…No, mindegy. És bánod?
– Mit bánnék? Lehet, hogy most jön életem legjobb időszaka! Lásd, még a cipőm is összement. Lefogyok, átalakulok, és benevezek valami matróna szépségversenyre. Nem tudtad, hogy az ötven az új harminc?
Felnevetett. Mintha nem lett volna egészen őszinte. Megijedt? Nagyon úgy tűnt. Feltápászkodtam, és az elkövetkező fél órában arról csevegtünk, hogy mennyire jók most a hajfestékek. Káromkodni volt kedvem. Hogy ez a fickó még unalmasabb, mint Rudi, azt nem sejtettem. És milyen gyorsan megfutamodott.
Folytatjuk…
