Végre minden a helyére került. Kiböjtölte a boldogságot. Sőt, most, hogy a testét egyre szebben feszítette, gömbölyítette a benne növekvő új élet, úgy érezte: még nem várt örömök is megtalálták.
Pedig nem indult rosszul az egész: felvették az egyetemre… a határ túloldalán azonban magány és elveszettség várta. Csak, mire lediplomázott, érezte magát otthon a hazájában: barátok vették körül, elhelyezkedett a gyakorlati helyén, ahol szakmailag is tovább tudott fejlődni.
Nem volt egy szép lány, tudta jól – ha esetleg megfeledkezett volna erről, apja rendre emlékeztette rá – mégis szentül hitte, hogy egy nap majd feleség és anya lesz. Aztán harmincévesen az oltár helyett az orvos asztala előtt találta magát, gyűrű helyett szúrásnyomok voltak a kezén, fátyol helyett pedig parókát keresgélt a körúti szalonokban.
Minden évben két születésnapot ült: az egyiken azért adott hálát, hogy az anyja megszülte, a másikon meg azért, hogy az orvosok újjászülték. Utóbbin mindig vele tartott az a pár barát is, akik a legrosszabb időszakain átsegítették. Az ötödik újjászülinapján ismerte meg a férjét aki, – a sors és az apja gúnyolódásának fricskájaként – azonnal beleszeretett. Belezúgott és nem tágított mellőle akkor sem, amikor az orvosok lesajnálva gyermektelenségre ítélték őket.
“József” – dünnyögte félhangosan, a konyhában ülve, orvosi papírokat rendezgetve. A gyermek a kedves hangra megmozdult a szíve alatt.
Végre hazaérkezett.
