Szabadság, szerelem a rácsok mögött

Jó volt végre kiszabadulni. Csak ülni egy padon, egy elvieteles kávét szorongatva, és csevegni a barátnőmmel. Kicsit be volt borulva az ég, de ez nem riasztotta el a parkból sem az öregeket, sem a babakocsisokat, de még azt az egymás mellett üldögélő, szótlanul nézelődő szerelmespárt sem. 

Egy kicsit elidőzött a tekintetem a barna cigicsikket rágcsáló fiún, és a vastag lencsés szemüveget viselő lányon. Úgy tűnt, mintha a nyolcvanas évekből röppentek volna vissza… és olyan összetartozónak hatottak, mintha évszázadokon át, életről életre egymáshoz tartoztak volna. 

 
 

“Ők az intézet szerelmes párja.” – szólalt meg a barátnőm, amint észrevette, hogy őket bámulom. “Milyen intézet?” – kérdeztem vissza, mert fogalmam sem volt, milyen intézmények vannak ebben a kisvárosban, ahová a barátnőmék nemrég kiköltöztek.

“Egy halmozottan sérült embereket gondozó otthon van ott fent, a dombon. Látod? Onnan jöhetnek ki sétálni hetente egyszer. A nevüket nem tudom. Csak azt hallottam, hogy szüleik elvesztése óta mindketten itt laknak a magas tégla falakon túl. Már vagy húsz éve. Azóta együtt is vannak. Elválaszthatatlanul.” – hallgattam a szívmelengető történetet.

 

A pár, mintha csak tudta volna, hogy “levonulhat a színpadról”, mert vége a történetnek, kézen fogva megindult a lépcsők felé. 

 

Hazamentek. Be, a rácsok mögé, ahol szabadabbak és őszintébbek, mint a legtöbben a környezetemben.

20

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here