Ezer meg ezer dolog választotta és kötötte őket össze egyszerre. Az öccse ugyanúgy nézett ki, mint ő, csak pasiban: aki csak belenézett mélybarna szemükbe, ugyanazt a megbízható és megnyugtató melegséget érezte. A tesójával ellentétben ő visszahúzódó, de fafejű volt, olyan okoska nő, akire senki sem emlékszik egy házibuli után. Már, ha egyáltalán elmerészkedett ilyen helyekre… mindegy, a tesója bulizott helyette is.
Régebben vádolta a szüleit, akik vastagon benne voltak abban, hogy nekik kettejüknek nem volt jó a kapcsolatuk: míg az ő második diplomaosztójára sem mentek el, a fiút, ha csak egy karcolás érte, napokig hívogatták, látogatták. A dícséretet mindig a kisebbnek adták, az ő érdemeit meg természetesnek vették. Ő volt a hálátlan fekete bárány, az öccse meg az örökös.
Mire mindketten betöltötték a negyvenet, már semmi közös témájuk nem volt. Az évi két “szia, hogy vagy, ahh, bocs, keresnek a másikon, mennem kell” felütésű telefonhívások kifejezetten felidegesítették, annál már az is jobb volt, ha nem is tudnak egymás életéről.
Esküvőkön és temetéseken találkoztak, ott meg ugye nem lehet megvitatni az élet nagy kérdéseit. Sem… Az öccse alkalmi kapcsolatokkal töltötte be ritkán adódó magányos estéit, neki meg hosszú évek óta nem volt senkije. Így a hagyatékin pont úgy találkoztak, mintha megállt volna az idő, és ők még mindig fiatalok és életkezdők lettek volna: szabadok voltak, csak most már a szüleik sem kötötték őket össze.
A szőlő birtokot, a házat, meg a munkagépeket, ami felett most meg kellett volna osztani a tulajdonjogot, sosem érezte a magáénak. A saját, szerény életét élte, sosem irigykedve a vidéki fényűzésre. Szemébe nézett hát az idegennek, akivel egy volt a DNS-ük és a tekintetük barnasága, majd az ügyvédre pillantott. “Lemondok a javára.” – fogta rövidre, majd egy fél percen át hallgatta a párás melegben idegesítően zümmögő legyet.
Kisétált a kánikulai melegbe, ahol mégis olyan könnyedén vette a levegőt… és tudta jól, hogy a következő években sem sokat fognak találkozni.
fotó: Pinterest
