Ilyen borzalmas és majdnem fantasztikus estében sose volt részem itthon, amióta csak élek. Ha valaki azt mondja nekem egyszer, hogy érdemi beszélgetésben lesz részünk idehaza, szemébe nevetek. Lehet, hogy sok mindent eddig nem tudtam a szüleimről, de az biztos, hogy másokkal ellentétben, bennük volt elég spiritusz, hogy kiadják magukat. A helyükben én nem hiszem, hogy mertem volna ennyire őszinte lenni. Hogy ez maga a csoda? Lehet. Apa mondta ezt ki, mi pedig hümmögtünk, és próbáltuk megemészteni a dolgokat.
Kezdjük az elején. Zsófi füve robbant legnagyobbat. Apa miután arca vörösből sápadtra váltott, utána megint vörösbe, az asztal mellé parancsolt mindenkit.
– Hagyd már azt a rohadt spagettit! – rivallt anyára, aki nem volt hozzászokva az ilyen beszédhez, ezért azonnal levette alacsonyra a lángot, és úgy huppant a székre, mint egy rossz gyerek. Ijedten, de kíváncsian.
A húgom persze a legócskább hazugsággal jött. Az anyag nem az övé, csak ő őrzi. Ezen még apa is elröhögte magát.
– Használtad? – kérdezte miután elengedte füle mellett a hazugságot.
– Itthon nem! – vágott vissza durcásan Miss Tökély.
– Máshol igen? Kislányom, te nem olvasol semmit a neten? Te tényleg azt hiszed, hogy az a világ jobb, mint ez? – Anya azonnal bevetette a mártír-támadó stílusát. Mintha nem az én családom lenne, úgy néztem őket. Egy apa és egy sárkány-anya készült megenni a csemetéjüket.
– Hagyjatok már békén! Ne mondjátok, hogy ti nem próbáltátok ki! Nem, nem vagyok drogos, hiába néztek így rám! Egyikőtök se hibátlan. Ha magatokba néznétek, rájönnétek, hogy a családunk nem mintacsalád, ne akarjátok bebeszélni magatoknak.
– Rendben, Zsófi, nem vagyunk azok, de ez nem jelenti, hogy tarthatsz itthon füvet, és használhatsz! Világos?
– Apa, kérdem én, mi bajom lesz belőle?
Összenéztünk. Anya tördelni kezdte a kezét, de nem tudott mit válaszolni, annyira nem volt felkészülve erre a kérdésre.
– Szoktad látni a bandát a tér túloldalán? – kérdeztem én csendesen.
– Ki ne látná?
– Mindenki tart tőlük, mert páran már ültek betörésért. Gondolod, hogy ők nem úgy kezdték, hogy kis fű és más semmi? Nézz rájuk! Szinte elveszett az életük…Ezt akarod?
Nagy meglepetésemre a húgom nem replikázott. Persze nem nézett rám, egyikünkre se, de éreztem, hogy most az egyszer elgondolkodik. Azt viszont biztosra vettem, hogy két mondatomtól nem fog fejre állni.
– Jól van. Csak egyszer csináltam, de akkor is hánytam tőle. Most boldogok vagytok? – nézett fel végre, és látszott rajta, hogy nem boldog, amiért ő van terítéken.
– Hozd ide és szabaduljunk meg tőle! – vette át a szót apa. – Nem akarok erről papolni többet. Te is tudod, hogy rossz. Nem fogsz erre az útra lépni, tudom.
– Ok. A szentek csak tudják – pattant fel, és pár pillanattal később úgy dobta az apró zacskót a szoba közepére, mint ha ürülék lenne benne.
Próbáltam belelátni a mozdulatába bármit is, de nem tudtam eldönteni, hogy ijedt vagy csak mérges. Magyarán, a lebukás zavarja, vagy rájött, hogy a fű nem jó buli…
– Azt hiszem, most én jövök! – vette vissza a szót apa. – Először is bocsánatot kell kérnem a viselkedésem miatt. Az elmúlt napok sokat kivettek belőlem. Ne haragudjatok rám. Főleg, Luca, te ne! Sajnálom, hogy megütöttem Botondot, ahelyett, hogy értelmes ember módjára beszéltem volna vele.
– Apa…
– A kollégák is szekáltak, felhúztam magam, de akkor se kellett volna. Szeretném, ha elhinnéd, hogy nem vagyok ilyen.
Felálltam és megöleltem. Tudtam, hogy ezek a szavak nem könnyen jöttek ki a száján. Bocsánatot kérni sose könnyű, főleg őszintén.
– Szeretlek! – súgtam a fülébe, és láttam, hogy bepárásodik a szeme. Anya hallgatott, Zsófi nem fintorgott, és eddig az este valóban jól alakult. Azonban még nem volt vége.
– Azt hiszem, tényleg ideje megismernünk Botondot, és elfogadnunk, hogy jelenleg ő a párod! – állt fel apa, és megkeverte a ragut, ami miatt az előbb épp ő szólt rá a feleségére. – Mit szóltok hozzá?
Én anyára néztem, ő rám, majd Zsófira, aztán mindannyian apára.
– Valami rosszat mondtam? Esküszöm, már nem tudom, hogy mikor reagálok jól vagy rosszul? Miért hallgattok?
Anya is felállt, óvatosan végignézett rajtunk, majd apa felé fordult.
– Van valami, amiről nem tudsz. Talán jobb lenne vacsora után megbeszélnünk…
Zsófi az asztal alatt megbökte a lábam.
– Elárultál – sziszegte. – De most az egyszer nem utállak.
– Én se téged, te kígyó! – válaszoltam negédesen. Mindketten vigyorogtunk, miközben szüleink között épp robbanni készült a puskaporos hordó.
– Most mondd el, mert nem bírok így enni! – hördült fel apa.
– Megértés és elfogadás! Ne feledjétek! – kiáltotta a húgom. – Rátok is érvényes. Mi bemegyünk a szobámba, ti pedig ne öljétek meg egymást. Tíz perc múlva kész vacsora, és úgy gondolom, négyen szeretnénk az asztal körül ülni. Nincs igazam, Luca?
Bólintottam, és már húztunk is el. Nem szívesen lettem volna anya helyébe, mert hiába voltak ezek régi dolgok, valljuk be, a karma utána nyúlt. Piszok dolog ez a számlarendezés, de úgy látszik, nincs mit tenni. Amit főzünk, azt meg kell ennünk. Hogy ennyi bölcsesség honnan szorult belém, nem tudom, de kezdtem odalenni magamtól. Nem komolyan. Csak a helyzet annyira groteszk volt, hogy másképp nem lehetett reagálni, csak humorral. Abban meg én nem szenvedek hiányt.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
