Ahogy olvasgatok a neten, lassan azt érzem, hogy azzal a meggyőződéssel kell leélnem hátralévő napjaimat, hogy lassan valóságos bűn lesz rosszkedvűnek lenni. Minden nyúlfarknyi cikkecske, minden léleklátó nagy írás, bármilyen női és nem női oldal azt szajkózza, hogy mosolyogj, légy vidám, ne vegyél tudomást a körülötted lévő dolgokról és főleg azokról ne, amik benned játszódnak le.
De mi van akkor, ha éppen most a rosszkedvemet akarom megélni? Ha azt akarom érezni önsajnálat nélkül, hogy nekem most nem jó? Mi van, ha érezni szeretném a keserűséget, az irigységet, a haragot, a fájdalmat? Ha ilyesmiket merek érezni, akkor én már nem vagyok e világba való? Akkor már minden gondolatom az ördögtől való?! Ekkora baj, ha tocsogni szeretnék a búbánat mocsarában egy kicsit? Nem olyan mély az a mocsár, de az vessen rám követ, aki nem érezte már, hogy milyen jó hempergőzni benne. Márpedig néha isteni érzés.
Miért is hentergünk benne? Hát az okok mindig a legáltalánosabbak. Vannak tárgyak, amelyek az idők során nemhogy halálos ellenségeink lesznek, de még ellenünk szövetkező eszközök között is a vezetői helyre pályáznak. Megjegyzem, nagyon jó eséllyel. Ilyenek vetekedve az elsőségért, mint a tükör és a mérleg.
Mindkettő az emberiség egyszerű és csodálatos találmánya, arra meg legfőképpen jók, hogy a női lelket nap, mint nap darabokra törjék. Tudom, tudom, nem kell mérni a súlyunkat minden nap… Ez abszolút kivitelezhető, sőt kis szorgalommal még el is áshatom a kertbe a súlyomat kíméletlenül megmutató borzalmat. De a tükör az más!! Abból nem egy van… És ha mind elásnám, akkor sem lennék nyugodt, mert az ablaküvegek is sírva tükröznének vissza. Na, ekkor jön a Fogadd el önmagad c. nagyon bájos esszé, ami mindenhol jelen van. Szépen be van illesztve a Hogyan fogytam két hét alatt 42 kilót éhezés nélkül és a Hogyan tüntessük el szódabikarbónával a narancsbőrt c. épületes írások, tévéműsorok közé. Ezeket követi majdan az a főzőműsor, ahol 5 perc alatt háromféle menüt rittyenthetsz össze 2 alapanyagból.
Ha erre nem vagy képes, akkor nem vagy mai szupernő, szuperanyuka, nem vagy olyan lény, aki a terhesség minden pillanatát tűzijáték fellövésével ünnepli, aki a szülés után két órával már visszanyerte az alakját. Sőt a 15 évvel ezelőtti formáját is! A gyereke nemhogy azonnal átalussza az éjszakát, hanem a nap háromnegyedét is lazán. Ha pedig éhes, nem üvölt, mint a sakál, hanem csak úgy dallamosan bőgicsél, hogy ne zavarja meg az anyukáját, aki éppen bikini próbát tart a tükör előtt.
Elszakadva a tükör és a mérleg témakörétől és visszasüppedve a posványba, jön a többi kellemesebbnél kellemesebb ok, ami miatt nem szeretnénk nevetni. Pl. a magány, a társtalanság, a házasság és úgy egyben az, amit úgy hívunk: párkapcsolat.
Ha van, akkor biztos, hogy sok esetben zűrös, hullámzó. Remek ok a kesergésre. Ha nincs, akkor még jobb, mert a szingliséget, mint létformát lehet élvezni, lehet róla ódákat zengeni, de azért nem akarjuk hosszú ideig a magunkénak tudni.
Aztán, ha a tükör barátunkká válna valami csoda folytán, a mérleg kedves arcát mutatná, vagy dehogyis mutatná, hiszen a föld alatt pihen, a párkapcsolatunk olyan lenne, amilyen, de épp nem bánkódnánk miatta, akkor még ott vannak a barátaink, a gyerekeink, a munkánk, és tesznek róla, hogy egy nyári délutánon csakazértse tudjunk mosolyogni.
Az életbe, a jóba vetett hitünk néha elég nehezen kerül fölénk, ezért azt gondolom, legyünk csak szomorkásak olykor-olykor, mert azok is mi vagyunk. Aztán majd egy váratlan pillanatban a fiók mélyéről előrántjuk a mosolygósabb arcunkat. Ha ott van…Ha nem porosodott be teljesen. Legyen így! Addig meg, lesz, ahogy lesz!
Kép forrása: Pinterest
