Mostanában divatos lett szidni a férfiakat. Bevallom, ez nagyon nincs ínyemre. Ha összejönnek a nők, a fogyáson túl, biztosan beszédtéma lesz a párkapcsolat is, és azon belül a férfiak. A nők ilyenkor elkezdik mondogatni, hogy a pasik lusták, figyelmetlenek, nincs bennük romantika, és úgy ahogy vannak, gyengék. Az utóbbi években elpuhultak, nem foglalkoznak a nőkkel kellő módon, és amit nagyjából megtesznek, az nem más, mint a pénzkeresés. De hát ez a dolguk, ezért vállalták a családot.
Ezeket hallgatva, kedves nőtársaim, elgondolkodtam, valóban az a jó nekünk, ha minden férfi felett pálcát törünk? Jó érzés, ha megalázzuk és kibeszéljük őket?
Nő vagyok, de ez nem jelenti, hogy készen várom, hogy megoldják helyettem a problémáimat. Miért baj az, ha nem bántom a férfit azért, hogy nem tereget, mosogat, vagy nem vásárol be helyettem? Ezzel nem arra akarok biztatni senkit, hogy ne vegye ki részét a munkából, csak azt szeretném kimondani, hogy a férfi is lehet fáradt, lusta, olykor nemtörődöm, ahogy mi, nők is. Valljuk be ismerünk halálosan rest, elkényeztetett nőket is, akik úgy érzik, hogy ha a kezükbe fognának egy csavarhúzót, megállna a Föld forgásában. Régen valóban jelentősebben külön vált a női és férfi munka, de azért az is benne van a pakliban, hogy abban az időben a nők nem akartak súlyt emelni, bokszolni vagy focizni. Mivel az új idők megadták nekik ennek lehetőségét, talán másban is kamatoztatni tudnánk a nőkben rejlő férfias tulajdonságokat, ahogy fordítva is.
Higgyük el, nem vagyunk szentek, ahogy ők sem, viszont egy biztos: olyan szinten és annyiszor nem beszélnek ki bennünket, ahogy mi őket. A nők sokszor egymást hergelik azzal, hogy lúzernek titulálják a párjukat vagy egymás férjét, szerelmét. Csak azért, mert nem felelnek meg az elvárásaiknak. Az elvárásokat azonban a média sugallja jórészt. Nem minden férfi akar fiatalabb barátnőt, nem mindenki csalja meg a párját. A legtöbben vágynak a meleg emberi kapcsolatokra, a meghittségre, az otthoni elismerésre, még akkor is, ha nem néznek ki úgy, mint Brad Pitt vagy Gerard Butler. Tény, hogy ők valamivel jobbak, de mi sem vagyunk királylányok. Ki kéne már nőnünk a tündérmesékből, és észre kellene vennünk azokat a férfiakat, aki igyekeznek a kedvünkre tenni, de hiába. El vagyunk bűvölve a romantikus filmek hiperérzékeny, sármos főszereplőitől, akiknek nem fontos a saját boldogságuk. Egyetlen céljuk, hogy a közelükben élő kissé esetlen, vagy épp túlzott öntudattal rendelkező hölgyeket boldoggá tegyék, és boldogan éljenek, amíg…
Ez az amíg a kritikus pont, mondjuk ki végre: addig, amíg meg nem kopaszodnak, el nem híznak vagy le nem strapálódnak? És addig, amíg a feleségük nem szekálja őket halálra a nap minden percében, mert nem elég ötletesek, kreatívak és mindenek felett romantikusak?
A 21. századi férfi éppúgy nem találja helyét a világban, ahogy a nő. Nem tudja megérteni, miért nem elég ő maga úgy, ahogy van. Miért várnak el tőle többet, mint amire képes? Miért nem lehet ő az, aki? Pedig régen azt hitte, okos, ügyes, rátermett, most meg ezer dologhoz ért, mégse számít.
Mi, hölgyeim, a lehetetlenre vágyunk. Ezért nem becsüljük meg a mellettünk élőt, aki bár nem fogpaszta-mosollyal köszönt bennünket reggelente, de megteszi, amire képes. Jó esetben. Tudom, erre az a válasz, hogy sokan nem. Való igaz.
De…Itt vagyunk mi, nők, akik szintén nem vagyunk a helyzet magaslatán egynémely esetben. Viszont tudunk szeretni és dicsérni. Ez utóbbit genetikailag mélyebben kódolták belénk, mint az ellenkező nembe.
Tegyük! Próbáljuk meg egyre többször. Higgyük el, sokszor többet ér minden másnál. A legtöbb ember akaratlanul is a szavak rabja. Őrzi, dédelgeti a rosszat, míg a jót alig hallja meg. Érdekes, hogy mennyivel tovább őrizzük a negatív kritikát, mint a pozitívat. Rajtunk is áll, hogy a velünk élő férfi magabiztos marad-e, vagy máshol keresi a szép szavakat. Nem mindig azért, mert máshol jobbakat kap, de reménykedik.
Ha fontos nekünk a társunk, férjünk, szerelmünk, ne hagyjuk, hogy más eltántorítson bennünket, mert a szomszédba költözött Jóska, a falu bikája. Ha képesek vagyunk szépen szólni, ha nem takarékoskodunk az elismeréssel, egy idő után rájövünk majd, hogy jobbá tettük saját hétköznapjainkat. Mert nemcsak abból áll a világ, amit megélünk, hanem abból is, amit elraktározunk a lelkünkbe. Legyen az igazi női vagy férfilélek. Egy próbát megér, nemde bár?
Olvass más cikket is tőlünk
Kép forrása: Pinterest
