Van egy pillanat, amikor az ember azt érzi, ennél lejjebb nincsen. Amikor megfagy benne valami, bezárulnak az ajtók, és alig tudja túlélni azt, amiben épp van… Beck Weathers története is hasonló, de rámutat arra, hogy néha a legbrutálisabb kínok és szenvedések után is fel lehet állni és lehet tovább élni.
Beck sikeres patológus volt családdal, gyerekkel, karrierrel, mégis azt érezte, hogy valami hiányzik belőle. Valami kimondatlan szomorúság uralta napjait, amelytől képtelen volt szabadulni. Ő is, mint sokan, megpróbált elmenekülni önmaga elől, és úgy döntött, hogy a hegymászás lesz az, amelyben majd válaszokat talál az őt emésztő ürességre. Az Everest lett volna végső menedéke, legalábbis ezt hitte, de a hegy nem engedte, hogy így legyen.
1996 májusában a modernkori hegymászás egyik legsúlyosabb tragédiája történt. Olyan vihar támadt, amely több tapasztalt hegymászót is elragadott, és a halál birodalmába taszított. A hatalmas hófúvásban Weathers látása hirtelen megromlott, így nem tudta megrohamozni a csúcsot. A többiek magára hagyták a halálzónában, ahol végül összeesett. Bőre jéggé fagyott és úgy látszott, nem lélegzik. Társai halottnak vélték.
Másnap hajnalban 8000 m felett, amikor is meg kellett volna halnia, felébredt. Mintha valaki visszaküldte volna a földre. Arcát jégpáncél borította, kezei elfagytak. Nem látott, nem érzett, mégis elindult. Botladozott, esett-kelt, de valahogy visszaért a táborba. Amikor a többiek megpillantották, nem hittek a szemüknek, hiszen halottnak gondolták.
A túlélés viszont súlyos következményekkel járt: amputálni kellett az orrát, a jobb karját és több ujját. A legnagyobb veszteség mégis az volt, hogy amíg az életet kereste a hegyen, szinte mindenkitől eltávolodott. Rájött, hogy miközben önmagából akart kimenekülni, a hegy nem hagyta. Nem akarta megsemmisíteni, hanem szembesítette azzal, amit elkerült.
Súlyos balesete után megtanult újra élni. Nem hegymászóként, hanem férjként, apaként, emberként. A tragédia után évekig tartott, mire ki tudta mondani, hogy hálás azért, hogy kapott egy második esélyt. Vissza tudott jönni a legmélyebb sötétségből. A csúcstámadást belülről kellett végrehajtania.
Felesége, Peach, aki korábban majdnem elhagyta, most mellette volt minden nap. Csendben, megbocsátással és félelemmel követte a felépülését. Beck rádöbbent, hogy miközben az Everesten akarta megtalálni élete értelmét, elveszítette, ami igazán fontos: a családját, a szeretetet és önmagát. A viharba taszította magát, de csak így jöhetett rá arra, hogy egy fáradt hang azt súgja neki, élnie kell, mert élni érdemes.
Beck Weathers ma előadóként járja a világot. Nem arról beszél, hogy hogyan lehet túlélni a világ legmagasabb hegyét, hanem arról, hogyan lehet túlélni önmagunkat. Azt tanítja, hogy ideje hazatalálnunk, és megértenünk, hogy sokszor karnyújtásnyira van, ami igazán fontos.
A férfi fizikailag és lélekben is túlélte a hegyet, túlélte, hogy elveszítette testrészeit, hogy műtétek sora várt rá, hogy új orrot csináltak neki, és végül tudott mosolyogni önmagán, mert megértette, elfutni a saját lelkünk elől lehetetlen. Mindig velünk marad, és ez bebizonyosodott odafent, 300 méterrel a csúcs lelőtt is.
Egyszer meghalt, amikor magára hagyták, azán újra, amikor mindenki mással foglalkoztak a táborban csak vele nem, mert annyire súlyosak voltak a sérülései, de megértette, hogy új emberként térhet vissza a világba, amelyet annyira nem akart a magáénak tudni.
Weathers története nem mese, hanem élő példája annak, hogy az ember, ha mélyen él benne valami erős akarás, a lelke elpusztíthatatlanná válik. Túlél bármit. A lehetetlent is.
