Nem merte felhúzni a redőnyt, mert félt, hogy hangoskodásával felébreszti őt. Inkább mellette maradt, és éberen bámulta a réseken beszűrődő apró fénypöttyökkel borított takarót, és az alatta szunyókáló, borostás férfit.
Szépnek látta. Pedig, az igazat megvallva, nem volt egy kifejezetten jóképű ember – nagy volt az orra és csorba volt az egyik szemfoga. Ő mégis pontosan tudta, mit talál benne ellenállhatatlannak.
Nem, nem a pénztárcáját, mint ahogyan azt sokan gondolják. Mérnökként persze nem keresett rosszul, de nem ez volt a lényeg. Hanem az elv, ahogyan a pénzt kezelte: eszközként, amellyel örömet szerezhet másoknak. Figyelmesen fürkészte, kinek mi a vágya – egy könyv, egy kondibérlet vagy egy pár kesztyű – és a legváratlanabb pillanatban meglepte vele az illetőt. Nem költekezett ki, nem vágott fel, és sosem hagyta, hogy ő, a nő fizessen.
Szépnek látta azt is, ahogyan az emberekkel bánik. Mármint azokkal, akikhez nem fűzi érdek. Udvarias-e a portással, az úton előtte bénázó tanuló vezetővel, vagy éppen az anyjával? Kapcsolatuk elejént folyton ezt kutatta, és, mi tagadás, átment a szűrőn.
Az előző kapcsolataiban a pasik valahogy mindig elárulták: flörtöltek a pincérnővel, kritizálták őt a haverjaik előtt, vagy úgy tettek egy családi vacsorán, mintha ő csak egy idegen lenne… Most ezzel sem kell küzdenie. Ő annyira más… tiszteli őt.
A férfi hirtelen mocorogni kezdett, majd kinyitotta szemét.
– Bámészkodunk, bámészkodunk, széphölgy? – húzta mosolyra a száját. Jajj, igen, a huncut humora… ezt is hogy szerette benne.
Emberinek és végtelenül értékesnek látta: főleg azokhoz képest, akikkel eddig összesodorta az élet. A népszerű, helyes vagy pénzes pasikhoz képest, akik arrogánsak és gerinctelenek voltak, de elvárásaik a csillagos égig értek…
Átölelte az ébredezőt, belepuszilt a nyakába, és úgy érezte, vele végre boldog lehet.
fotó: Pinterest
