A százezredik hibánk

„A legnagyobb hiba, amit elkövethetsz, ha félsz hibát elkövetni.”  Bob Gass

Rövid, gyorsan röppenő életünk során folyton hibázunk. Néha olyan érzésünk támad, hogy minden tettünk hiba, talán az életünk is az. Ez persze merő túlzás, a kétségbeesés mondatja velünk. Ha körülnézünk, sokszor látjuk, hogy vannak olyan emberek, akik hibát hibára halmoznak, mégis boldogulnak. Ez szinte érthetetlen, és, ha felhívjuk figyelmüket a hibáikra, megdöbbennek. Ha belegondolunk, felvetődik a kérdés, hogy mi is a hiba? Honnan ered? Nekik miért nem hiba az, ami nekünk nagyon is annak tűnik?

A hiba a tetteink következménye. Annak kifejezése, hogy valamit megpróbálunk, hogy valaminek esély adunk. Olyan dolgokra vállalkozunk, amelyeknek nem sejtjük a következményeit, de merünk bátrak lenni, és megtesszük azt, amitől sokan óvnak. Hibákat elkövetni lehet tudatosan és öntudatlanul is. A szándékos hibákat már a bűn kategóriába soroljuk. Sokszor mondjuk, hogy akit szeretünk, a hibáival együtt fogadjuk el. Ez pontosan így van, és a hangsúly a szereteten van. Ha az csökken bennünk, akkor a hibák azonnal felnagyobbodnak, keressük is őket és lassan eljutunk arra a szintre, hogy megbocsájthatatlanná válnak. A szeretet az a titok, ami a hibákat láthatatlanná tudja tenni. Mindemellett a hibázás magában hordja a javítás lehetőségét is, de csak akkor, ha erre hajlandóságot mutatunk.

 
 

Tegyük föl, hogy hibásan választunk. Teszem azt, egy párt, akit egész életünkre magunknak szánunk. Vajon vétek az, ha egy idő után a választásunk a tévedésünk tárgyává válik, akire nap, mint nap úgy nézünk, mintha ő lenne a szemrehányásunk élő szobra? Ő persze nem érti az elején, hogy mitől vált a szemünkben rosszá… Pedig nagyon egyszerű. Már kevésbé szeretjük. Vagy alig. De lassan rá fog jönni. Mi teszünk is róla. Bántani kezdjük.

Miért nem választunk jobban? Miért nem vagyunk ebben ügyesebbek, tehetségesebbek? Miért lesz életünk szerelme egy idő után kiküszöbölni való probléma? Egyszerűen azért, mert változunk. Mert mi sem vagyunk már azok, akik tíz éve, öt éve vagy akár tegnap. De ezt nehezen vesszük észre. Gyakran csak azt a tükröt látjuk, amiben a másik képe van. Benne keressük meg azokat a pontokat, amiket magunkban nem szeretünk.

Hibázunk egyszer, kétszer, sokszor. Mire jó mindez? Arra, hogy tanuljunk belőle, hogy átlássuk a tetteinket. Vajon ez megtörténik? Nagyon sokszor nem, mert a hibáinkat előszeretettel dédelgetjük, nem ismerjük be, mert akkor önmagunk előtt rosszul szerepelnénk. A saját filmünk a mi kis mozinkban sokszor túl színesen pereg, hibátlan a hang és a minőség, és csak akkor kapunk a fejünkhöz, amikor az Élet nevű gépész filmszakadást idéz elő. Jelzi nekünk kisebb vagy nagyobb betegséggel, hogy lassítani kell. Vagy baleset részeseivé válunk váratlanul, de megússzuk, hogy tanuljunk belőle. Pihenni is kell. Élni… Hibázni, földre rogyni, de utána felállni és menni tovább, amíg az utunk végére nem érünk. Alázatot kell tanulnunk. Alázatot másokkal, és önmagunkkal szemben is. Rá kell magunkat döbbenteni, hogy nem vagyunk a végtelen részei csak korlátolt ideig.

Ami pedig a legfontosabb lenne: meg kell tanulnunk a tetteinkért, a döntéseinkért felelősséget vállalni. Akkor leszünk felnőttek, ha a nagy játékok után ki merjük mondani, hogy nem más a hibás, nem a körülményeink, a párunk, a szüleink, az ország, csak egyedül mi. A saját bukásainkból, csalódásainkból tanulhatjuk meg önmagunkat. Előfordul, hogy úgy érezzük, kicsit elég már a sok-sok buktatóból. De el kell hinnünk, hogy minden egyes akadály bennünket szolgál.  Persze csak akkor, ha felvállaljuk, és nem hárítjuk őket.

Nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk tévedhetetlenek, de megvan bennünk a jóra való hajlandóság. Ezért szabad és kell is hibázni. Szabad elesni, de fel kell tápászkodni. Le kell porolni a lelkünk.  Az élet csodálatos. Még olyankor is, amikor a legkevésbé tűnik annak. De élünk, vagyunk! Részesei lehetünk a nagy mindenségnek. Kis porszemek és mégis. Az a porszemecske, aki mi vagyunk, még tud mosolyogni, nevetni, segíteni, ölelni, szeretni. Egyszerűen csak azért, mert még élünk.

Ne kótyavetyéljük el az ezt az ajándékot! Ki tudja, kapunk-e még?

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here