Sokat gondolok a szerelemre. Arra a különlegesre, amihez mondhatnánk, hogy nem kellenek szavak, de nő vagyok, és a nő beszéd nélkül olyan, mint a kiszáradt patakmeder. Egy nőnek ki kell mondania, amit lát, ami lüktet benne, mert ha nem teszi, megfullad tőle. Egy férfi hallgat, teszi a dolgát, olykor a nőn felejti a szemét, megsimogatja a tekintetével, büszke rá, mert szíve mélyén és azon is túl, villogni akar vele. A férfi először a szemét lakatja jól, és ha úgy érzi, bejárta a nő minden porcikáját, ha felfigyelt a nyakán göndörödő apró hajtincsre is, akkor néz belülre. Ez persze nem tudatos, nem ezer óra eredménye, csak tünékeny pillanatoké, amelyekről alig vesz tudomást. Az ilyen férfi még figyel, mert látni akarja a nőt, tudni szeretné, az övé-e, mert nincs az a szerelem, ami nem tesz birtoklóvá. Hazudhatunk mást.
A nő, aki megmerül az érzések tengerében, természetesen nem vak. Ő is élvezettel lesi a férfi szemét, tekintetét, mosolyát, de számára nem a külső az elsődleges. Azt keresi, mit vált ki belőle az az ember, akinek addig a létezéséről sem tudott. Nagyon fontos neki, hogy belül megmozdul-e szívének lágy húrja, mondhatnánk azokat a bizonyos pillangókat is, ha nem lenne elcsépelt. A szerelem tulajdonképpen mindig az, és sosem lehet az. Kevés újat lehet mondani róla, mert könyvek, versek, filmek ezrei megtették már, mégis, ha megérezzük, egyet biztosan tudhatunk és álltunk is: soha senki nem érzett hasonlót hozzánk. Ez így is van, mert mind egyediek vagyunk, egyedi érzésvilággal, hitrendszerrel és nem kevés tapasztalattal. Más nem láthat a szemünkkel, nem érezhet a szívünkkel. Ettől lesz minden különleges.
A szerelem erejétől előfordul, hogy mi magunk is megrettenünk. Nem értjük, hogy tud bennünket oly módon felkavarni, hogy szinte más emberekké válunk. Az is felfoghatatlan, hogy a semmiből érkezik, és uralni tud bennünket. Az elsöprő szerelmek szélviharként tarolnak le minden akadályt. Jusson eszünkbe, hogy csodálattal és vegyes rémülettel hallgatjuk azokat, akik úgy beszélnek róla, mintha elvesztették volna a józan eszüket. Tulajdonképpen ez így is van. Nem lehetne fenntartható a világ, ha ez az érzés hosszan és akkora intenzitással uralna bennünket, ahogy a kezdetekkor.
A kibontakozás, a szerelemmag csírába fordulása talán a legszebb. Amikor még minden tele van reménnyel, amikor vágyainktól és örömünktől nem látunk tisztán. Nem számít a lila köd, az sem, hogy mások megpróbálnának kijózanítani. Mi átitatva a jóval, a rajongással tudjuk, nem fognak megérteni bennünket, de ez nem is fontos. Életünk során kevés ilyen szerelmet élhetünk meg, és ez bizony sokszor rajtunk múlik. Fontos, hogy bele tudjuk-e engedni magunkat, hogy merünk-e, tudunk-e mélyen érezni. Vagy hogy félünk-e. A félelem lehet a legnagyobb akadálya. A magyar nyelv olykor óatosságra int bennünket: jobb félni, mint megijedni, mondjuk. Ezt rég el kellene felejtenünk. A félelem szorongást kelt, hosszan tartó is lehet, és meggátol bennünket olyasmiben, amit mások könnyedén elérnek. Félni rossz. Ritkán hasznos. A szerelemben sose a szerelemtől félünk, hanem a fájdalomtól és a csalódástól. Egy biztos, minden rossz elmúlik egyszer, ahogy a jó is. Inkább ijedjünk meg egy pillanatra, rezzenjünk össze, és kérdőjelezzük meg a józan eszünket, de ne reszkessünk azért, mert voltak életünkben olyanok, akik hazudtak, átvertek, megcsaltak. Talán mi is megtettük. Gondoljunk arra, okkal tették, de ezek az okok nekik voltak fontosak.
Ha megrázzuk magunkat, ha ki merünk nyílni, akkor a csíra szárba szökkenhet, akkor rájövünk, nincs jobb dolog a világon, mint meglátni magunkat mások szemében. Nincs a világon ragyogtatóbb, mint találkozni valakivel, aki azért mosolyog, mert minket lát. Ilyen egyszerű lenne? Gyakran igen, míg máskor nem az. Mégse felejtsük el, hogy a szeretés képességét, mi, emberek kaptuk. A ragaszkodásét, a hűségét más élőlények is, de azt, ahogy kifejezhetjük a gondolatainkat, a bennünk hallgató szunnyadást, csak emberként élhetjük meg. Tegyük meg! Bátorság! A szerelem mindig megéri. Nincs más opció.
Kép forrása: Pinterest
