Az évek múlásával bakancslistánk változó intenzitással gyarapodik, vagy épp fogy. Van, amikor mindent akarunk, de néha megelégszünk pár jó dologgal is. Minden attól függ, milyen életszakaszban vagyunk. Húszévesen a világot akarjuk megváltani, de az is lehet, hogy sablonokban gondolkodunk. Keresünk egy jó társat, még jobb munkahelyet és majdan házasságot vagy csak kapcsolatot, amelyben kiteljesedhetünk.
Mégis talán ekkor merünk a legnagyobbat álmodni. A lehetetlent, amit később nagyon is visszaszorítunk a hétköznapok szürkeségébe, mondván, jobb a földön járni. Aztán lassan elfelejtünk felemelkedni és szállni. Legyintünk, mert csak kamaszos lelkesedésnek tűnik minden. Pedig jó reménykedni, tervezni és vágyakozni. Később csak akkor ébredünk fel újra, amikor törés következik be az életünkben. Minden nagyobb bánat magával hozza a változás igényét is. Egy válás, egy kapcsolat megszakadása, betegség, baleset mind arra figyelmeztet bennünket, mennyire múlandóak vagyunk, mennyire törékeny a jól felépített életünk. Ilyenkor kapkodni kezdünk, és váratlanul előhúzzuk a láda mélyéről az eltemetett fiatalságunk, régi kedvünk és mindent legyőzni képes akaratunk.
Vajon szabad-e ekkor nagyot akarni? Vajon van-e értelme belehajszolni magunkat üres vágyakba? Fontosak-e még a kívánságok a felnőttkor vége felé? Kell-e számadást készítenünk?
Igen, igen és igen. Mert soha nincs annyira reménytelen helyzet, vagy bánat, mint, amennyire gondoljuk. De a jó sem jó soha annyira, mint ahogy azt első pillanatban hisszük.
És ekkor kell a bakancslista. Lehet egyszerűbb, lehet lehetetlennek tűnő, de az, hogy van, már segíteni fog bennünket az előre lépésben. Mihelyt tervezni kezdünk, elkezdünk előre nézni. Az első lépés az, amikor megengedjük magunknak a kívánás lehetőségét. Amikor nem torkoljuk le önmagunkat azzal az egyszerű mondattal, hogy úgysem fog sikerülni. A lista lehet végtelenül egyszerű, de bonyolult is. Csak akarjuk! Akarjunk eljutni valóban egy szicíliai kávézóba és üldögélni egy zsúfolt téren bámészkodva. Akarjunk megtanulni salsázni, ha ahhoz van kedvünk. Másszunk hegyet, tanuljunk meg táskát horgolni! Bármit, amit addig nem mertünk. Hihetetlenül kitágul majd a világ, ha eljutunk az első lépésig. Egy félelemmel és szorongással teli élettel mögöttünk megérdemeljük, hogy bátran merjünk nyitni a világra. Csak az a lépés, az az első legyen meg! Kedvcsinálónak jöjjön az én listám, ha már ennyit papoltam róla:
- hajnalban bicajozni a Fertő-tónál és lesni a napfelkeltét,
- őszi délutánon sétálni a Firenze zegzugos utcáin céltalanul
- egy könyvvel a kezemben kinn feküdni a diófa alatt és nem gondolni semmire
- egy francia pékségben friss baguette-t venni és még az az utcán letörve a végét elmajszolni
- kinn ülni a tengerparton napnyugtakor és érezni a sós víz illatát,
- ódon kastélyban barangolni, majd eltévedni, hogy aztán nevetve rám találjon valaki, aki megkínál egy finom limonádéval
- találkozni a múltban Ady Endrével és megkérdezni tőle, szeretett-e valakit igazán
- megsimogatni a hároméves énem fejét, és elmondani neki, ne aggódjon, szeretni fogja majd valaki
Ahogy mindezeket írom, máris látom, mennyire nem egyszerű. Mihelyt kívánni kell, megijedünk. Lehet, hogy épp úgy, ahogy a mesebeli Három kívánságban is, mi is elkótyavetyéljük a vágyainkat. Lehet, hogy nem egy kolbászt kérünk, mint a szegény ember, de az biztos, hogy nagyon merészet álmodni, csak nagy merészséggel lehet.
Kívánom, hogy sikerüljön! Nem azért, mert a reklám szlogen szerint megérdemeljük, hanem azért, mert minden vágyakozás boldoggá tesz bennünket még akkor is, ha megmarad a vágy szintjén.
Készüljön a lista! Hajrá!
fotó: Pinterest
