Egész életemben mást se akartam, mint hogy elfogadjanak. Ez mondanom sem kell, a gyerekkoromban kezdődött. Baj volt, hogy lánynak születtem, még nagyobb baj, hogy nem jó házasságban. Ennek bélyegét magamra sütöttem, beleégettem az agyamba, vagy hagytam, hogy mások tegyék. Pontosan úgy éltem meg kislányként az életemet, ahogy a nagykönyvben megvan írva azoknak, akiket nem szeretnek. Folyton meg akartam mutatni a szüleimnek, a tanáraimnak, az egész világnak, hogy van létjogosultsága az életemnek. Mivel nem voltam egy tipikusan szép kislány, szemüvegem volt, enyhén görbült az orrom, a hajam is semmilyenként virult a fejemen, nem maradt más, mint a szorgalmam és az eszem, amely megmutathatta volna, hogy számítok. Viszont senki nem vágyott erre, mindenki élte az életét, és nyögte saját keserveit. Én azonban görcsöltem, szorongtam, tanultam, sokkal többre vittem, mint a szüleim, elismerés azonban nem jött. Szerettem volna egy büszke tekintetet, egy simogatást, szavakat, amelyeket elraktározhatok rosszabb időkre, de ezeknek a szavaknak sose jött el az idejük.
Főként apámnak akartam megmutatni, hogy érdemes vagyok a szeretetére. Manapság, felnőtt fejjel, úgy, hogy már rég nem élnek a szüleim, tudom, hogy ez mekkora hiábavalóság volt. Vagyok, méghozzá olyan, amilyen, nem én akartam világra jönni, hanem ők kértek ide, mégis rég halott szüleim soha el nem jövő dicsérete után kapaszkodom. Ez a mintám. Látom már, hogy ezt csinálom a párkapcsolataimban. Kiválasztok valakit, akit felmagasztalok, olyan magasra helyezem, hogy elérhetetlen legyen, és elkezdek kapaszkodni a hozzá vezető úton. Meg akarok felelni a nemlétező kívánságainak. Sokáig tagadtam ezt. Legyintettem, és azt mondtam, ez ostobaság. Amikor véget ért egy kapcsolat az életemben, de nem tudtam lezárni magamban, akkor azt mondogattam, hogy majd én megmutatom, milyen értékes vagyok. Majd én bebizonyítom, hogy friss, fitt, energikus, sportos, okos és elszánt vagyok, hadd lássák, mit veszítettek. Senki nem akarta látni, mert már rég tovább léptek, és ha én lettem volna a fiatal Pamela Anderson két héten belül, akkor se foglalkoztak volna velem. Évek múltak ebben a tagadásban és bizonygatásban, amelyben azt soroltam, én erős vagyok, bátor, mindent kibírok, nézzetek ide és vegyétek észre.
Aztán egy kedd este a spinning biciklin, amikor nyújtottam, és fájt ez a nyújtás, rájöttem, hogy nem múlt el belőlem a kényszer. Minden férfinak, aki csak megfordult az életemben, akár csak egy-két lépés erejéig, még mindig azt akarom megmutatni, hogy lám érdemes vagyok az életre, a szeretetre, a figyelemre. Épp, ahogy apámnál. Ez félelmetes felismerés volt. Hol van ebben az önmagam szeretete?
Hányszor, de hányszor halljuk, hogy semmi nem olyan fontos, mint elfogadni önmagunkat? Vajon miért olyan piszoknehéz megbékélni azzal, akik vagyunk? Miért nem tudjuk megérteni, hogy hiába akarunk mások lenni, nem fog sikerülni? Hiába tudom az eszemmel, hogy nem akkor fognak szeretni, ha lefogyok, ha izmos leszek, ha türelmesebb, vagy kevésbé megalkuvó, mégse tudok másmilyen lenni. Szeretetkoldussá válok azért, mert valaha nem szerettek úgy, ahogy voltam. A szívem nem képes elfogadni ezt a szeretetlenséget. Hiába győzködöm magam, hirdetem fennen, hogy rendben vagyok, belül még sokszor sír az a kislány, akit nem dédelgettek, nem szeretgettek, és elfelejtettek dicsérni, bármennyire is jókislány volt.
Jókislány akarok maradni életem végéig? Miféle minta ez, amit ennyire nehéz levetkőzni? Kinek fontos, hogy én olyan vagyok-e, amilyennek akarnám magam? Senkinek, mert egyetlen embernek számítok manapság. Neki kellene számítanom, vele kellene jóban lennem, és ez az ember én magam vagyok.
Mégis, ahogy múlnak az évek, az éveken belül a hónapok, napok, azt gondolom, talán egyszer sikerülni fog. Elvégre én én vagyok és ha jóban leszek önmagammal, akkor jóban leszek a világgal. Akik meg nem szerettek, vagy nem úgy szerettek, ahogy nekem jó lett volna, már elmentek, nem befolyásolhatják a jelenemet. A múlt mögöttem van, a jövő előttem. Nekem nincs más dolgom, mint a jelenben élni és szeretni azt, aki vagyok. Nem könnyű. Aki azt mondja igen, talán nem élt meg hasonló kínokat.
Kép forrása: Pinterest
