Bodobácsok

Alkonyodott. Lágy, tavaszi napfény ragyogta be az ég alját. A levegő tele volt orgonaillattal és méhekkel. Marci a ház tövében köveket rakosgatott egymásra. Voltak köztük kisebbek-nagyobbak, így időnként ledőlt a rosszul felépített torony, de a kisfiú nem bánta. Újra meg újra nekifogott a bonyolult műveletnek.  Lassú, megfontolt mozdulatokkal igyekezett építkezni, de valahogy mindig összedőlt a kőtorony.

A fal tövében bodobácsok tették a dolgukat, haladtak sebesen a ki tudja milyen céljuk felé. A fiúcska őket is szemmel tartotta. Látta, ahogy összeragadva menetelnek és bármit is tesznek, szinte mindig párosával teszik. Volt egy-két magányos is köztük. Azokat a kezével finoman egymáshoz tologatta, de nem akartak összekapaszkodni.Látszott rajtuk, hogy más utat járnának be. Ezt nem értette, azt hitte, hogy mindegyik csak párosával létezhet. Apja pár napja azt mondta neki, hogy az embernek nagyon fontos, hogy legyen mellette valaki, aki segíti. Legyen mellette olyan, aki támogatja. A fűben feküdtek a felhőket bámulva, amikor furcsa, eddig nem ismert szomorú hangon mormogta. Ő nem is értette a szavak jelentését, de azt tudta, hogy valami nincs rendben.

 
 

Apja soha nem ért rá. Nem heveredett le mellé a takaróra még egyszer sem, amikor kinn játszott. Nem is nagyon beszélgetett vele, mert mire hazaért, Marci már rég aludt.

A baj a levegőben volt. Érezni lehetett a szagát. Az örömnek illata van, finom, könnyű jázminillata… Olyan, mint az anyjának. De a baj szaga átható, erős és mindent legyűr maga körül. Négy évével is érezte, hogy valami szorongatja a szívét.  Nem volt képes megfogalmazni, mert anyja feltűnően vidáman mosolygott. Még egyik este is olyan hangosan kacagott, hogy felébredt a nevetésére. Apja szeme is tudott ragyogni, ha őrá nézett, de a baj felhője ott ólálkodott és finoman belepte a házat.

A bodobácsok ide-oda futkostak a kavicsok közt, mintha valami fontos találkozóra igyekeznének, pedig csak a málnabokorig jutottak el, utána visszafordultak, és futottak újra tovább. Mindig együtt, mindig összeragadva. Marci csodálattal figyelte értelmetlen kis életüket. Náluk minden egyszerű volt és könnyed. Nem éreztek sem örömöt, sem bánatot. Nem sejtették, hogy könnyű kis életük talán egy pillanat alatt véget érhet.

A konyha ablakából csendes muzsika szűrődött ki. Minden olyan volt, mint tegnap vagy azelőtt. De a baj közeledett. Váratlanul megcsapta az orrát a vész szaga. Kis testét  jeges félelem járta át.

Aztán váratlanul apja hangját hallotta a muzsika hangjai közé vegyülni.
– El kell mennem… – mondta színtelen, üres hangsúllyal. – Én nem bírok így élni.
– Így? Hogyan? – sikoltotta az anyja. – Hová mennél?
– Nem tudom, de el… Én nem ezt akartam. Azt hittem, menni fog, de már látom, hogy nem.

Az anyja sírni kezdett.  Nem látta, de a szeme előtt ott lebegett arcának képe, hiszen sírt eleget mostanában, még ha igyekezett is titkolni harsány kacagásával.Az egyik bodobács váratlanul odament egy másikhoz, és csodák csodájára, összeragadtak. A kisfiú örömében felkiáltott volna, ha nem hallja meg újra a fájdalmas zokogást.

– De hát mi lesz velünk nélküled? Tamás, ne tedd ezt! Hanna csak másfél éves, Marci meg négy… Apa nélkül nőjenek fel?
– Ne sírj! Hallod? Megegyeztünk! Te kérdted, hogy szabadítsalak ki abból a pokolból. Megtettem. De ez nem az én életem. Én nem tudok együtt élni azzal a gondolattal, hogy egyszer eljön az apjuk ezekért a gyerekekért, akiket én megszerettem. Nem az én gyerekeim. Ahogy te sem lettél igazán az enyém…

A sírás váratlanul elhalkult. Vajon mi történhetett odabenn? A kisfiú felállt és a terasz ablakához osont.  Az üveghez nyomta orrát. Hideg volt érintése. Látta, amint apja egy bőröndöt emel fel… Anyja lehajtott fejjel, szürke arccal másfelé néz. Majd nyílt és csukódott az ajtó.

Vannak bodobácsok, amik soha nem akarnak találkozni, nem akarnak párban haladni. Némelyek viszont együtt keresik fura életük céljait. Vajon melyikük boldog?  Marci ellépett az üvegajtótól. Már nem látta anyját összeroskadni. Visszalopakodott a kavicsaihoz. Óvatosan rakosgatni kezdte őket egymásra, mindaddig, amíg nem sikerült a torony.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here