Egyetlen dologtól féltem a szakítás után. Nem, nem a fájdalomtól vagy a szenvedéstől, azt meg lehet szokni. Volt benne részem, ismerem, szinte jóban is vagyok az érzéssel. Nem képmutatás ez a részemről, csak tudom, hogy már elbírom.
A legnagyobb félelmet a veled való találkozás jelentené, gondoltam mindig. Mégis reménykedtem, hogy nagy a város, elkerüljük egymást. Mit is mondhatnék neked, ha látlak? És te nekem? A Szia, mi újság veled borzalmasan hangzik. Minden épeszű ember tudja, hogy ha érdekelné a másikat, hogy hogy vagyunk, rég megkérdezné. Mennyire fura megélni, hogy volt egy ember, akinek minden rezdülése, szava, mosolya örömöt váltott ki belőlünk, hiánya meg fizikai fájdalmat, és eljön a pillanat, amikor ezekre tévedésként gondolunk. Én vagyok a te tévedésed. A hibád lettem, pedig lehettem volna több.
Szóval, a találkozás… Ma megláttalak. Nyolc hónap után először. Vajon miért van az, hogy az a fél, aki elhagyja a másikat, nem csúnyul meg? Nem lesz kövérebb, nyúzottabb, ráncosabb? Maximum hosszú idő múlva, de pár hónapig, amíg még a nevének említése is keserű, addig szép marad. Vagy vonzó.
Igen, ott voltál egy üzlet előtt, a kocsi mellett babráltad a telefonod, mint mindig. Gondolom, munka, hisz mindig abban merültél el igazán. Ócska dolog az agytól, hogy a szívet ilyenkor heves dobogásra készteti. Mint egy hosszútávfutó, úgy kezdtem el lihegni, amikor megpillantottalak. Vagy azok nem is lihegnek, mert már tudják, hogyan kell szabályosan venni a levegőt? Én nem tudtam, mi a helyes egy kapcsolat befejezése után nyolc hónappal. Aprókat kell lélegezni, vagy nagyokat habzsolni az oxigénből, ami hirtelen elfogy? Úgy látszik, az egész világmindenség oxigén palackja kevés, ha te megjelensz előttem.
Eszem ágában sem volt abba a boltba menni, csak a hugi megkért rá. Vajon mennyi az esélye annak, hogy ugyanabban a percben, ugyanabban a városban azonos helyen legyünk? Nem tudom, mit mondanak a számítások, de annak sem volt sok esélye, hogy mi egymásra találjunk és lám, mégis összejött.
Még mindig gondolok rád. Neved lágyan olvad szét a számban, ha kimondom. Szerencsére nem tudod, mert biztosan kinevetnél, vagy gúnyosan elmosolyodnál, és nem értenéd, miért nem vagy felejthető. Magam sem értem. Nincs olyan, hogy Igazi, meg életre szóló szerelem… Botorság. Olyan van, hogy évekig tartó kínlódás egy rakás emlék miatt.
Tudod, sokszor irigylem azokat, akik elfelejtik az életüket behálózó képeket és embereket. Könnyebb nekik, hisz nem gyötri őket a múlt. Talán ez a tiszta lap, amivel indulni kellene, ha lehetne. Haragudnál, ha tudnád, hogy ilyesmik járnak az eszemben…
Okos nő vagyok, mondtad mindig, de tévedtél. Nem vagyok, mert egy okos nő tudna felejteni. Nem feküdne az ágyában felidézve, milyen jó is volt veled.
Álltam és néztelek. Nem emelted fel a fejed, nem mozdultál, ahogy félig a kocsidra dőltél. Akkor jutott eszembe, vársz valakit. Nem engem, nem a közös órákat, valakit, akiről jobb, ha nem tudok.
Nem indulok feléd, nem hozom magam méltatlan helyzetbe, mert még képes lennék sírni. Nem előtted, ó, előtted meg tudnám játszani magam. Nevetnék könnyedén, és csak pár méterrel később halnék bele a játékba.
Jól nézel ki, jó látni téged, mondom félhangosan, mert jó kimondani, és megfordulok. Hálás vagyok az égieknek, hogy nem néztél fel.
Persze egy könnycsepp mégis kifurakszik a szemem sarkából. Nem baj, senki nem látja. Elég, ha én tudom, hogy szeretlek téged. Még egy ideig…
fotó: Pinterest
