Egyedül vagy magányosan?

Sokszor feltesszük magunknak a kérdést, egyedül jobb vagy haldokló párkapcsolatban?

Vannak, akik soha egy pillanatig sem bírnának egyedül maradni, mert olyankor félembernek érzik magukat.

 
 

Megmaradni a rosszban, a vergődésben számukra még mindig kifizetődőbb és kívánatosabb, mint váratlanul megtapasztalni, hogy minden problémával, megoldásra váró helyzettel egyedül maradtak.

Úgy élik meg, hogy jobb az örökös vita, elkerülhetetlen súrlódás, sőt még a kiadós veszekedés is, mint hirtelen egy üres lakásban a falakat bámulni, számlákat intézni, amelyeket eddig a párjuk tett, vagy bármilyen egyszerű vagy bonyolult problémával megküzdeni.

A mérgező kapcsolatok sokszor csak belülről érezhetők.  Kifelé minden tökéletesnek tűnik, főleg, ha elhitetjük magunkkal, vagy épp irigységet akarunk ébreszteni másokban. Egyáltalán nem könnyű szembesülni a kudarccal, amelyet egy házasság vagy tartós együttélés felbomlásakor megtapasztalunk. Ezért is húzódik el oly sokáig a döntés. A langyos semmi, értékesebb, mint a hideg nyugalom. Kisgyerekkorunktól arra szocializáltak bennünket, hogy egyedül lenni rossz, félelmetes és sokkal több baj éri az embert, ha nincs mellette senki, aki segítsen. Való igaz, hogy jó dolog a támasz, a vigasz, de csak addig, amíg nem tesz önállótlanná bennünket.

Vajon az egyedüllétnek vannak előnyei is?

Azt persze mindannyian tudjuk, hogy a ránk váró feladatok hirtelen többszörösek lesznek. A kiadásainkat nekünk kell fedeznünk, el kell tartanunk magunkat, és gondoskodnunk kell arról, hogy a mindennapi szükségletek terén ne szenvedjünk hiányt, és a gyerek vagy a gyerekek sem. Ez szorongást kelthet, hiszen nem ehhez voltunk szokva hosszú időn át. Ha ezeket sikerül fokozatosan megszoknunk és megoldanunk, akkor is felmerül a kérdés:

tényleg annyira borzasztó az egyedüllét? Valóban nyomasztó és szomorú?

De gondoljunk csak bele! Annyi mindent megtehetünk, amit azelőtt nem. Pl. nem kell főznünk okvetlenül minden nap. Jóval kevesebb lesz a házimunka, több időnk marad olvasásra, lustálkodásra, pláne, ha a gyerekeink már nagyobbak és nem igénylik a társaságunkat. Nem kell olyan sporteseményeket néznünk a tévében, amelyekről gőzünk sincs, de a párunk teleordítja a szobát, annyira szurkol ismeretlen játékosoknak. Ehetünk annyi csokit, jégkrémet, nasit, amennyit csak szeretnénk, és nem méreget bennünket senki szemrehányóan, pedig neki is gömbölyödik a hasa, de az férfias, bezzeg a miénk… Hát nőiesnek lehet, hogy nem mondható, de nem is az a célunk, hogy minden este modellként bújjunk az ágyba.

Egyedül is beülhetünk színházba, moziba, kereshetünk új barátokat, beiratkozhatunk nyelvtanfolyamra, vagy bármire, amire addig még véletlenül sem volt időnk.

Ha egyedül vagyunk, akkor feltétlenül magányosak leszünk?

Egyáltalán nem, ha találunk magunknak megfelelő elfoglaltságot. És legyen ez bármi. Egyszerű, vagy bonyolult, a lényeg, hogy örömünket leljük benne. A magány akkor eredményez befelé fordulást, ha otthonunk magányában sajnáljuk magunkat, és nem teszünk semmit azért, hogy jobban érezzük magunkat.

Legtöbben most azzal érvelnének, hogy ettől még nem biztos, hogy jobban lennénk, hiszen nincs senki, akivel megoszthatnánk örömünket. Viszont, ha magunkra találunk, ha nem zuhanunk össze az első gondok megjelenésekor, hanem meglepő módon megoldjuk őket, akkor hatalmas önbizalomra tehetünk szert. Ez pedig nem utolsó dolog. Akinek van, az tudja, hogy mekkora erőt képvisel. Nem a pökhendiség, vagy az az én mindent jobban tudok-állapot, hanem annak nyugalma, hogy lám, nem vesztem el, igenis képes voltam egyedül is boldogulni. Ha ezt megéljük, egyszeriben elindul a változás bennünk. Öntudatra ébredésünk magával hozza a rég nem látott sikert. A magabiztos, céltudatos nő vagy férfi sugározza, hogy rendben van. Nem vergődik kétségbeesetten. És ettől leszünk hirtelen különlegesek. Ha nem jajgatunk sajnálva elrontott életünket, hanem elkezdünk mosolyogni, nyitni és figyelni a körülöttünk lévő apró szépségekre, hihetetlen meglepetések részesei lehetünk.

Az egyedüllét sok esetben megerősít.

Persze, ha mi is akarjuk. És miért ne akarnánk, hiszen csodálatos érzés szembesülni azzal a ténnyel, hogy rátermettek vagyunk csak valahogy az évek alatt elfelejtettük?  És lesz egy olyan pillanat az életünkben, amikor majd elcsodálkozunk, vajon miért nem mertünk előbb arra az útra lépni… És ha már elindultunk, akkor jönni fog valaki, aki mellett kiteljesedhetünk. Az új énünk elképesztő varázslatra lesz képes. Higgyünk benne, önmagunkban!

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here