(Igaz történet alapján)
Sokáig töprengtem, elmeséljem-e, mi történt velem, vagy hallgassak mélyen, mert ez kellemetlen dolog. Azért is, mert nem elterjedt, mert olyan világban élünk, ahol a szerelmet istenítik, mégse akarja senki megélni. Sok ember riadtan futkos a világban és filmbeli tökéletes vallomásokról ábrándozik. Nem veszi észre, hogy a mellette élő mennyire igyekszik vagy épp nem igyekszik.
Harminchárom vagyok, nyolc hónapja vagyunk együtt. Zétény, a szerelmem intelligens, határozott és becsvágyó vállalkozó, szállítással foglalkozik. Én egy irodában dolgozom egy építési vállalkozónál, aki többé-kevésbé rendes velem és a többiekkel. Vannak jó periódusai, olyankor pizzát rendel mindenkinek, de az is előfordul, hogy hétvégére telenyom munkával sürgős felkiáltással.
Zétény azt mondja róla, hogy megérti, mert a mai világban csak így működnek a vállalkozások, a széplelkek menjenek óvodába gyerekek közé és tutujgassák azokat. Kapcsolatuk kellemes, kiegyensúlyozott, nem élünk együtt, de minden nap találkozunk. Egyikünknek sincs gyereke, és érdekes módon testvére se. Viszont vannak barátaink, akikkel eljárunk moziba, kirándulni és összejövünk beszélgetni. Mondhatnám, hogy a kapcsolatunk idilli. Ritkán vitatkozunk, de nem azért, mert egyikünk megalkuvó, inkább a hasonló érdeklődés és értékrend miatt. Az ágyban is minden rendben van, kedveljük egymás testét, és örömmel vagyunk együtt. Még egyszer se láttam rajta, hogy erőltetné a szeretkezést, ahogy én sem. Nyolc hónap után azonban történt valami, ami megdöbbentett. Egyik este, épp a vacsorához készülődtünk, én épp a hozzávalókat daraboltam, Zétény pedig terített, amikor elhangzott a következő mondat:
– Édesem, mit szólnál, ha módosítanánk a kapcsolatunk jellegén? – Bíz’isten, amilyen naiv vagyok, azt hittem, megkér. Kicsit korainak találtam volna, de valószínűleg nem mondok nemet, ha ez történt volna. Egy kisördög azonban nem engedte, hogy azt ordítsam iiiigen! Szerencsére.
– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza óvatosan, miközben a tányérjára tettem a wrap-et.
– Már elég régóta vagyunk együtt, ezért megfordult a fejemben, hogy talán unsz néha…
Már a felvezető jelezte, hogy nem lesz itt semmiféle romantikus lánykérés, de még a szándéka sem vetődött fel.
– Nem unlak! Egy kapcsolat nem lángol egyforma lánggal minden percben – feleltem, amilyen lazán csak tudtam.
– Ne érts félre, nem a szenvedélyeddel van bajom, cuki vadmacska vagy, csak nem tudom, hogy érdemes-e teljes mértékben lehorgonyoznod mellettem. Azt mesélted, nem sok pasi volt az életedben.
Odatettem a másodikat is elé, majd leültem. Vártam. Fejemben cikáztak a gondolatok. Mit akar? Miről beszél? Hogy nem arra gondol, amit mond, azt tisztán érzem. Zsigerileg.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Tudod mi az az elhajlási engedély? – néz rám kíváncsian. Tekintetét egészen az enyémbe fúrja. Nincs benne tétovázás.
– Elhajlási engedély? – kérdezek vissza, mert nem akarok hinni a fülemnek. – Te most azt akarod, hogy legálisan csaljuk egymást?
Felnevet.
– Azért ez erős túlzás. Nem kérem, csak javasolni akartam neked, hogy élhetsz vele.
– Zétény, te hallod magad? Javasolni akarod, hogy bátran legyek más férfiakkal?
– Igen.
– És ebben mi a jó neked? Ez elég félelmetesen hangzik.
– Ez nem nekem jó, inkább neked.
Megáll kezemben a szám felé tartó mozdulat. Nekem jó, ha megcsalhatom? Mi van a bizalommal és a szerelemmel?
Meg is kérdezem.
– Ha ez nekem annyira jó, akkor te mártír vagy? Vagy akkora király, hogy azt hiszed, nem szerethetek bele másba? Vagy egyszerűen nem fogod fel, hogy ez kockázattal jár.
– Hidd el, átgondoltam mindent. A mi kapcsolatunk jó. Elbírja, ha valaki egy-két alkalomra beúszik a képbe.
– Miért úszna be? Nem akarok ódivatú lenni, de arról hallottálnetán, hogy ha két ember szereti egymást, nem akarnak másra kacsintgatni?
– Tényleg ódivatú vagy, mondtam is sokszor, de nem bánom. Én csak a lehetőségét szeretném megadni annak, hogy ismerkedj másokkal. Hogy rájöjj, tényleg én vagy-e az, aki neked kell.
Most én nevetek.
– Ez önzetlen dolog a javából! – közlöm gúnyosan. – És mit vársz cserébe? Ugye, hasonló elnézést… Hagyjam szó nélkül, hogy hajladozzál?
– Ezt én alapnak gondolom.
– Összegzem: legyünk együtt, de másokkal is, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, és azért, hogy rájöjjünk, mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Ez a terved?
– Valahogy így. – A szeme nevet, szája tele van azzal a kajával, amit még lelkesen készítettem neki. Kész tervvel szorít sarokba. Csak azt nem értem, hogy miért nem hagy faképnél, ha nem vagyok neki elég.
– Megkérdezhetem, hogy miért nem szakítasz velem, ha neked én kevés vagyok?
– Nem rólam van szó, Dóra! Neked akartam ezzel kedveskedni. Hogy tudd, én tudok félrenézni, és nem fogok balhézni se, ha valakit találsz.
– Ez csodás! – mondom pikírt hangon. – Nagylelkű vagy. A kérdésemre azonban nem feleltél. Halljam!
Kólát tölt magának, krákog kicsit, majd megadja a kegyelemdöfést:
– Nem akarok szakítani, mert szeretlek téged. Miért hagynálak el, nem vagyok bolond?!
– Szeretsz? Tényleg szeretsz? Átengednél másnak és azt mondod, nem bánnád?
– Ez a lényege. A szerelem nem birtokviszony. Nem vagy a tulajdonom sem fizikailag, se érzelmileg.
– Tyűha! Ezt szépen mondtad.
– Ne légy ilyen utálatos. Miért nem fogod fel, hogy az élet sose fekete-fehér?
Nézem a férfit, aki hirtelen Coelhot megszégyenítő bölcsességgel adagolja nekem, hogy hülyének néz.
– Elgondolkodom az ajánlatodon! – közlöm csendesen.
A vacsora további részében nem szólunk egymáshoz. Azt se kérdezem meg, elég volt-e neki a két adag. Felvágom a paradicsomot, nézem a tányért, ahogy a piros lé csordogálni kezd a mélyedésekben. Zétény se tud vagy akar már érvelni. Amikor befejezzük, elpakolok, ő meg a mosogatógépbe teszi a tányérokat. Aztán megfordul és váratlanul megfogja a vállam:
– Dóra, én szeretlek téged! – vallja meg komoly ábrázattal.
– Ja! – felelem gyorsan, mielőtt még elszállna minden erőm.
Hát elmondtam…Vajon tényleg szeret engem? Vagy az egész egy nagy átverés volt? Ti mit gondoltok?
Kép forrása: Pinterest
