Én szép, halhatatlan lelkem

„Mindenkinek a lelkében egy dal van, ami csak az övé. Senki másé. Ez az ő boldogsághangja. Te ismered a magadét?”
Müller Péter

Minap valakivel arról beszélgettem, hogy mi is a lélek. Természetesen ezer meg ezer éve téma ez, és ezer meg ezer éve megfejthetetlen. De ha csak a mindennapi élet szürkeségében nézzük, egy ködös délutánon netán, akkor, ha megkérdezlek téged, mit mondasz, mi a lélek?

 
 

Van-e mindenkinek lelke?
Érzed-e, hogy van? Hiszed talán?
Van-e rá bizonyíték? Van-e súlya?
Persze, az a 21 gramm, amit jópár éve mértek, de mi van, ha az nem volt más, mint levegő?

A magyar nyelv gyönyörűen fogalmazza meg, hogy halálunkkor kileheljük a lelkünket. Lehet azt látni? Vajon a lélek öregszik? Ha van lélekvándorlás, akkor ugyanaz a lélek költözik át másik testbe vagy valahol megtisztul közben? A lélekre vajon rakódnak-e sallangok? Elég erős-e a lelkünk, hogy elviseljen számtalan sok életet?

Egyes tanítások azt mondják, hogy a lelkek testet választanak maguknak, hogy előre „megbeszélik” a földi találkozásokat, az együttrezgéseket. Talán ezért érzünk egyeseket közel, másokat pedig minden igyekezetük ellenére távol magunktól?

Vajon a lelkünknek hol a helye a testünkön belül?
Vándorol?
Vagy a szívben lakozik, netán az agyban?
Miért hívjuk a mérhetetlen gonoszságot lelketlenségnek?
Miért nem szívtelenséget mondunk rá? Szívtelennek lenni sokkal kevésbé tűnik rossz dolognak, mint, ha valakiről kijelentjük, hogy a cselekedetei lelketlenségre utalnak.

A lelkem hangját csak én hallom. Gyakran szól hozzám, óv, figyelmeztet, és olyan, mint egy belső őrangyal, aki életünk minden másodpercében jelen van és próbál terelgetni.  Néha az újratervezés hangját hallatja, néha fáj is, de a lélek nem javítható, nem cserélhető. Lélekátültetés nincs, mert nem tárgy, nem szerv, amibe pumpálódik a vér életünk minden pillanatában.

És van, amikor a lélek nem csak fáj, hanem fázik is. Amikor nem szeretnek, vagy nem szeretünk, olyankor a lelkünk nem tud mibe burkolózni, s reszket, mert kiül az arcunkra az, hogy nem érzünk, vagy csak nagyon keveset. Fagyott lélekkel gyakran találkozunk, de nem vesszük észre, mert a test eltakarja. Nem veszünk tudomást arról, ha valaki belül fázik pedig ez a kánikulai nyárban is előfordul. Inkább elsétálunk mellette, mert mi is túl gyakran vagyunk jégből.

Nagyon keveset mosolygunk, még kevesebbet nevetünk önfeledten, játékosan. Azt hisszük, hogy csak kisgyermek sajátja csak a kacagás, s nekünk felnőtteknek ilyesmire nincs időnk. Mi sokkal fontosabb dolgokkal vagyunk elfoglalva, mint, hogy butaságokon nevetgéljünk.

Pedig figyeljük csak meg, hogy, ha nevetünk, ha elmosolyodunk, a lelkünk is mintha megtelne fénnyel. Világítani kezdünk. Nem hiába mondjuk valakire, aki szívesen, örömmel csinál valamit, hogy lelkes. Mert beleadja a halhatatlan, kacagó lelkét… Ezt kevesen tudják megtenni. Ahogy kinövünk a gyermekkorból, szinte elfeledjük ennek képességét.

A lelkem a múltban és a jelenben is él. És a jövőben is fog. Csak nem tudom követni, mert a testem romlandó.

A régi testben, amelyben az én mostani lelkem van, vajon jobb volt neki? Vagy most van igazán otthon?
Meddig vándorol a lelkem, az a lélek, amit csak a magaménak hiszek az örökkévalóságban? Van-e pihenője?

Nagyon jó lenne, ha lenne éves lelkek találkozója, ahol néha összetalálkoznának a kóbor lelkek, akik még nem találtak megfelelő testet. Csodálatos lenne biztosan tudni, hogy ez a földi porhüvely, amiért oly sokat dolgozunk az életünk során, a gondolataink, amelyek nap, nap után sok keserűséget, bánatot okoznak, nem tűnnek el teljesen. Hogy majd egyszer képesek leszünk egy elveszett memóriakártyán előhívni azt, akik most vagyunk, hogy lássuk, érdemes volt-e szenvedni, szomorúnak lenni, kínlódni valaki vagy valami miatt. Talán egyszer erre is sor kerülhet.

Addig meg óvjuk, ápoljuk a szép, halhatatlan lelkünk, mert ki tudja, mikor hagy el bennünket örökre.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here