Én úgy akartalak szeretni, ahogy senki más. Bár mindenki így szeret, hisz nincs két egyforma szerelem, mégis elhittem, képes leszek megtalálni a hozzád vezető utat. Amikor elindultam, még reméltem, hogy elég a szó, elég az ölelés, és leomlik a fal, kinyílik egy kapu, és én besétálok rajta, hogy megváltást hozzak neked. Azt elfelejtettem, hogy csak egy egyszerű ember vagyok, aki nem képes többre, mint adni, kapni, és hiába hiszi, hogy nem vár el semmit, gyorsan ráébred, hogy becsapja önmagát.
Aki szeret, hazudja, hogy nem vár szeretetet, mert neki elég, ha adhat. Hogy lenne elég, ha nem érkezik válasz? A feladó mindig tudni akarja, hogy célba ért-e a küldeménye. Én az enyémet szépen csomagoltam, szalaggal átkötöttem, és úgy hittem, hogy te ki tudod, ki akarod bontani. Milyen furcsa az ember! A kapcsolat elején nem akarja megérteni, hogy mindenki máshogy engedi bele a lelkét, ha egyáltalán képes rá. Vannak, akik adásra, míg mások csak szimpla befogadásra képesek. Nem szerencsés, ha két ilyen ember találkozik. Fájdalom és csalódás lesz az ára.
Mégis reméltem, hogy több lehetsz nekem, mint ami eddig voltál bárkinek. Néztem a szemed, amely felragyogott, ha megláttál, megbújtam mosolyod csendes köpenye mögött, és azt hittem, ez elég a szerelemhez. Ma már tudom, hogy adni nem elég. Tudni kell fogadni és elfogadni. Hosszú éjszakák alatt értettem meg, hogy te nem vagy többre képes. Én sem vagyok jobb ember nálad, ahogy te se nálam, csak épp a mi utunk rosszkor és rossz helyen keresztezte egymást. Nem lett volna szabad szeretnem téged annál az egyszerű oknál fogva, hogy te máshoz tartozol. Milyen könnyen ítélkeznek az emberek, amikor azt mondják, ostoba és vak vagy, hiszen tudtad, mi a helyzet. Hogy is merülhetett fel benned? Elhiheted, nem akartam én szenvedésre ítélni magam, hiszen ki tenne ekkora butaságot. Próbáltalak elkerülni, nem gondolni rád, nem engedni a közelembe, de odafönn másféle játékot tervezett az Univerzum, vagy fogjuk akárkire. Összeakadtunk az utcán, a boltban, a bankban, és mindannyiszor beszélgettünk egy keveset. Istenem, milyen csalókák ezek a beszélgetések! Azt a látszatot keltik, hogy végtelenül érdekel bennünket a másik. És valóban. A beszédes tekintet, az őszinte hang eljátszik velünk, és azt sugallja, fontosak vagyunk.
Megszeretni téged, könnyű volt, mint a nyáresti szellő. Észre se vettem, és már meglibbent a függöny, amely mellett besurrant szobámba a visszafordíthatatlan érzés. Ezzel együtt a vágy is. Soha nem lett volna szabad engednem neki. De gyarló vagyok és védtelen, kitárt szívem sebezhető lett.
Jó lett volna elhitetni magammal és veled is, hogy amit mi érzünk tiszta és egyszerű. Sosem volt az. Te tudtad, nem is léptél sokat előre. Csak én futottam és álltam meg egy elágazásnál. Integetnem kár lett volna, mert te mosolyogva ingattad volna a fejed.
Mondja bárki, hogy szeretni csak okkal szabad. Csak azt, aki nekünk való. Milyen szép is lenne, ha tisztán, becsületesen mehetnénk végig az ösvényen, közben meg nem nyúlnának idegen ágak utánunk. Mégis megtörténik, mert a világ nem sárga úttal van kikövezve, amelynek mentén napraforgó nyílik. Tövises akácok csalogatnak mézédes ígéreteikkel.
Nehezen ébredtem fel. Amikor megtörtént, riadtan néztem szét a sivatagban, amelybe magam löktem önmagam. Messze volt az oázis, majd szomjan haltam. Nálad volt az élet vize, de nem néztél vissza.
Most itt vagyok, egyedül vagyok, és nem bánok semmit. Szeretlek, szerettelek, és míg homokot fúj a szaharai szél, szeretni is foglak.
Kép forrása: Pinterest
