Fehér leander

Megüt. Azt mondja, szeret, és megüt újra. Most nem szakad fel a szám, mint a múltkor. Nem kezdek el sírni, mert azt nem szereti. A sírás a gyengéknek való, meg a nőknek, hogy zsarolják a férfiakat. Mindig ezt mondja. Az egy pillanatig sem jut eszébe, hogy sírni a fájdalom miatt is lehet.

Egyszer mégis ezt mondtam neki. Sokáig nem szólt semmit, aztán egészen közel lépett hozzám. Puha ujjaival megemelte az állam és elmosolyodott. Azzal a mosollyal, amellyel a gyerek kárörvendve eltapos egy csigát. Tudja, hogy élőlény, azt is, hogy nem helyes, de élvezi a csigaház roppanásának a hangját.

 
 

– Te nem tudhatod, mi a fájdalom – mondta. – Apám csikket nyomott el a karomon, amikor ötéves voltam. Az fájdalom.

Ezután már nem mondom neki. Amit én érzek, az nem lehet igazi, mert ha az lenne, ha akkor ő hasonló lenne az apjához. Ennek gondolata is feldühíti, így jobb, ha befogom a szám.

– Mondtam, hogy nem szeretem a hideg tésztát – közli olyan könnyedén, mintha nem most estem volna a falnak és nem koppant volna a fejem akkorát, hogy attól féltem, megreped a csempe. A csempe nem repedt meg, erős, drága volt, bírja az ütést.

– Megmelegítem – nyögöm, ahogy felállok. – Azt hittem, délben jössz.

Leül a székre és vár.

– Akkor jövök, amikor akarok.

A krumplis tésztát meg lehet melegíteni. Csak arra kell vigyáznom, hogy ne legyen túl meleg. Amíg a mikróban pörög, kovászos uborkát veszek elő. Szépen a tányér szélére helyezem, és várom, hogy mond-e valamit.

Kézfejét vizsgálja, aztán elmosolyodik.

– Jó kemény csontod van – közli. – Pontosan olyan, mint apádnak.

Nem értem, honnan tudja, hogy neki milyen, de nem kérdem meg. A mikró hangjára összerezzenek. A tányért olyan gyorsan fogom meg, hogy megégeti a kezem, de nem engedem el. A bőröm is izzik, de nem fáj jobban, mint az arcom. Tudom, hogy megint bekékül, de már nem törődöm vele.
Anya azt mondta, egy házasság mindig tányértöréssel jár. Nem tudom, erre gondolt-e. Látott már párszor kékeslila foltokkal, de mindig kimagyaráztam. Hagyta. Azt hiszem, tudja, mi zajlik nálunk, de nem érdekli. Vagy nem akar beleszólni. Szereti Lacit. Jobban, mint engem. Azt mondja rá, szép. Ugyanezt mondta, amikor először hazavittem.

Mindketten huszonöt évesek voltunk és egy helyen dolgoztunk. Az irodában nyolcan voltunk a férjemet nem számítva és mindenki oda volt érte. Magas, sportos és szép beszédű volt.

A mai napig rengeteget bókol. Nekem is. Minden nőnek azt mondja, amit hallani akar. Még a legjelentéktelenebb is elolvad tőle. Úgy főzik neki a kávét és szaladnak a boltba briósért, mintha jutalom járna érte. Szavakkal veszi meg őket. Kinek a kezét, kinek a főztjét, akad, akinek a frizuráját dicséri. Mindig tudja, mikor van itt az ideje a jó szónak, ezért nem tűnik nyálasnak. Sütnek is neki olykor. Tudják, hogy létezem, de nem zavarja őket. Olyasmiket visznek, amikről azt hiszik, különleges.  A pudingot meg sem említem. Az rendszeres. Születésnapjára tortát készítettek. Nem rendelték, hanem otthon sütötték, díszítették. Elolvadnak minden pillantása alatt. Nyolc nő.

Én vagyok a kilencedik, de én nem számítok. Engem választott a palettáról, mert én voltam a leggyengébb láncszem. Tudta. Mind tudták. Legalábbis azt hiszem. De Laci engem szemelt ki. Nem feltűnően, de kicsivel többször szólt hozzám, mint a többiekhez. Több munkát is adott, de én ezt kitüntetésnek gondoltam. Pedig csak felmérte a korlátaimat. Én meg nem mondtam neki, hogy nem bírom, arra tanítottak, hogy a feladatokat akkor is el kell végezni, ha beledöglik az ember.

Apám is ezt tette mindig. Aztán pár éve megroppant. Azután, miután egy téli estén összeverték az utcán. Sose tudtuk meg, hogy ki és miért. Még a pénztárcáját se vitték el. Személyes ügy, mondták a szomszédok. Mégis, milyen személyes ügye lehetett az apámnak, amit így kellett elintézni? Attól a pillanattól kezdve kivonta magát a család kötelékéből. Keveset beszélt, később már semmit.

A krumplis tészta illata betölti a konyhát. Sok hagymát pirítok alá mindig, mert úgy szereti. Jó étvággyal eszik, nem szól semmit.

Amikor befejezi, rám néz.

– Haragszol? – kérdi szégyenlős mosollyal. Olyan, mint egy kisgyerek, aki csintalanságot követett el, de várja, hogy feloldozzák.

Az arcom sajog, érzem, ahogy lüktet és tudom, hogy ha tükörbe nézek, biztosan látszik öklének nyoma. Nehéz eltüntetni. Vettem különféle alapozót, de egy sem segít igazán. Jeget kellene rátennem, de amíg itthon van, azt sem szabad.

Hallgatok.

– Tudod, hogy szeretlek. Nem figyelsz rám, elfelejted, mit várok el egy asszonytól.
– Nem felejtem el.
– Akkor meg? Azt hiszed, nem kaphatnék tíz másikat helyetted, aki jobban figyelne?
– Nem hiszem.
– Jól teszed. De én téged akarlak, csak te nem érted meg. Nem díjazod.

Tényleg nem értem. Sokáig azt gondoltam, hogy a verés az idomítás része. Be akar törni, hogy pontosan olyan szolgálatkész legyek, ahogy mindenki vele szemben. Olyan lettem, mégse állt le.

Nem, az ütések nem az erejének fitogtatását szolgálják. Már azért üt meg, mert azzá lettem, aminek akart. És ezt nem tudja elviselni.

Amikor még az udvarlás időszakát éltük, csak kiabált. Ügyetlen voltam és ezt nehezményezte. Minden kiabálás után bocsánatot kért, és közölte, hogy nem tehet róla, mindig is hirtelen haragú volt. Kiskorában ezért is sokszor kikapott. Apja csendet akart, ő meg hangos és veszekedős volt a húgával együtt. Elhittem neki és sajnáltam, hogy így bántak vele. Az anyai ösztöneim azonnal működésbe léptek, de ő nem hagyta. Rám szólt, hogy ne merjek jótékonykodni vele, nem gyerek.

Egyszer a madártejet kihajította az udvarra. Hatalmas fazékkal csináltam, mert az volt a mindene. Belesett valami bogár, amíg hűlt. Amikor meglátta, elsötétült a tekintete. Az elsőn laktunk. Az utcán csattant a fazék a betonjárdán. Bárkit eltalálhatott volna, de nem történt baj. Többen kinéztek.

– Menj le érte! – mondta.

Akkor nagyon megriadtam. Az egész ház ismert. Ha kimegyek, mindenki tudni fogja, hogy milyen az életünk. Nem akartam, hogy beszéljenek rólunk. Nem mozdultam.

– Mi lesz már? Indulj!

Akkor még mertem olykor egyet-egyet szólni.

– Laci, mit fognak gondolni a szomszédok?
– Ami akarnak. Ha már kiejtetted, vállald is fel.

Azzal becsapta az ajtót és elment lefeküdni a hálóban.

Lementem. A fazék menthetetlen volt. A madártejet lassan beitta föld, csak a fehér felhők hevertek szanaszét, mint megannyi tavasszal elhullajtott szőrpamacs. Egy kis seprűvel félrekotortam mind a fűbe, a fazekat azonban felvettem. Kidobni nem mertem.

Senki nem kérdezett semmit utána sem. Tapintatosan hallgattak. Ahogy mindenki más, aki látott vagy hallott valamit. Kivéve a nyolc nőt, akik úgy tettek, mintha egy királyt szolgálnának. Gyűlölöm őket. Közéjük tartoztam, de most le tudnám köpni mind.

Amikor befejezi az ebédet, elmosogatok, kisikálom a mosogatót, a pultot is makulátlanul tisztára törlöm. A szivacsot gondosan a tartójára helyezem. Rend a lelke mindennek.

Anya szólt, hogy menjek át hozzá paradicsomot főzni, nem bújhatok ki alóla. Laci úgyse lesz otthon, azt mondja, későn jön.

A bal szemem alatt már kék. A tükör egy szellemet mutat, akinek a szeme néma, arca püffedt. Megfésülöm hosszú hajam, és gyorsan összegumizom. Az irodában Laci mindig a hajam dicsérte. Később is egy ideig. Ma már töredezettebb és fakóbb, de én szeretem. Anya biztos szóvá tenné, ha engedném, hogy szanaszét röpködjön.

Már az udvaron vár a rakás sörösüveg. Azokat kell üvegmosóval átmosnom és makulátlanul tisztára sikálnom. Anya rám néz, és szokás szerint nem kérdez.

– Sok paradicsom nem lesz – mondja. – Apád egy hónap alatt megissza.

Bólogatok. Szó nélkül nekiállok és megpróbálok tökéletes munkát végezni. Az üvegnek abszolút tisztának kell lennie, mert különben megromlik a paradicsom. Ezért mind az ötvenet átmosom vagy hatszor. Erősen süt a nap, mégis a kerti csapnál fejezem be az öblögetést. Apa kijön, kinn sertepertél a virágok közt. Mostanában mást sem csinál. Azokkal bíbelődik, egyéb dologban nem lehet rá számítani.

– Szépek, nem? – kérdi váratlanul.
– Nagyon szépek.
– Különösen a leandert szeretem. Az idén szépen megnőttek.
– Látszik, hogy szeretettel gondozod őket.

Hallgat. Megsimogatja az egyik ágat.

– Tudod, hogy mérgező a virága? Még a levele is. Láthatatlan mérge van, vigyázni kell vele.
– Igen, tudom. Én nem tartok, de már mondtad.

Lehajol, kitép egy gazt a cserép széléről.

– Megint megütött? – kérdi, de nem néz rám. – Csak ütni tud. Aki ellene van, azt elintézi.

Belém fagy a szó. Gyűlöli Lacit, megmondta neki is.

– A fehér leander különösen szép az idén. A kisebb cserepet elviheted, ha szeretnéd – teszi hozzá és faképnél hagy.

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here