„Nevetünk egyes népek együgyűségén, melyek a halottak mellé élelmiszereket temetnek, abban a hitben, hogy azok hasznosak és szükségesek lesznek nekik a másvilágon. Vajon nevetségesebb és képtelenebb dolog-e azt hinni, hogy az emberek esznek a haláluk után, mint azt képzelni, hogy gondolkodnak, kellemes vagy kellemetlen képzeteket alkotnak, élveznek, szenvednek, bánják földi tetteiket, vagy örülnek, miután már felbomlottak és porrá váltak azok a szerveik, amelyek érzeteket és gondolatokat kelthetnek bennük? Azt mondani, hogy az emberek lelke boldog vagy boldogtalan lesz a test halála után, azzal a kijelentéssel egyenlő, hogy az emberek képesek látni szem nélkül, hallani fül nélkül, ízlelni íny nélkül, szagolni orr nélkül, tapintani kéz és bőr nélkül. Mégis egyes nemzetek, melyek nagyon is értelmeseknek hiszik magukat, ilyen nézeteket vallanak!
(Jean Meslier)
Van, aki képtelen rá, és még a gondolatát is taszítónak tartja, de akadnak olyanok, akik szívesen sétálnak temetőkben. Főleg olyanokban, amelyekhez nem kötődnek érzelmileg, nem fáj nekik egy halott hiánya sem. Valahogy így vagyok én is a főváros egyik legszebb temetőjével, a Fiumei úti sírkerttel. Ez a temető minden évszakban szép, és persze csendes. Tágas tereiben, a gyönyörú platánfák alatt elveszik az ember. Most, hogy már teljes pompájukban virítanak a tulipánok, és még az orgona is nyílik, megnyugtató végigjárni a történelem egy bizonyos szegletét.
Azontúl, hogy nem lehet nem látni Kossuth, Batthyány és Deák mauzóleumát, az ember belebotlik Görgey Artúrba, Csontváryba, Munkácsy és Arany János nem rég felújított síremlékébe is. De megszólít Ady, József Attila, Léda, és Radnóti is, de megkereshetjük sok más festő, szobrász, építész nyughelyét is, akik azzá tették Budapestet, amitől ma is szép, vagy annyit adtak ennek az országnak, amennyit kevés földi halandó.
Az áprilisi nyárban különösen jólesik a langyos szél, és miközben sétálok, és sorra felbukkannak az ismerős és ismeretlen nevek, az jár az eszemben, hogy egy temetőben nem hiszek a halál utáni életben.
Azt gondolom, csak vigaszként találta ki az emberiség, hogy ne féljünk az elmúlástól. Nincs nagyobb döbbenet vagy feldolgozhatatlan tény, amióta létezik az ember, mint az, hogy voltunk, szerettünk, sírtunk és nevettünk, de eljön a pillanat, amikor kilépünk az élet köréből, és eltűnünk. Lesznek, akik szomorkodnak és gondolnak ránk egy ideig, felemlegetik szavaink és tetteink, de ahogy múlik az idő, nem marad utánunk senki, aki találkozott velünk, akik nemcsak képekről vagy történetekből ismer.
Ennek fájdalma és puszta ténye elfogadhatatlan, bár tudjuk, hogy aki vagy ami egyszer élt, az el is pusztul majd, meg is hal egykor. Mindenki, csak mi nem. Ezzel a tudattal lehet csak élni, felkelni minden nap. Viszont a temető tele van ilyen emberekkel. Persze, azt mondják erre sokan, hogy a test nem maradandó. A lélek viszont halhatatlan.
Ha temetőben vagyok, azt gondolom, a lelket kitaláltuk. Megfoghatatlan, láthatatlan, bár próbálták lemérni, láthatóvá tenni, igazi áttörés nem történt. A hívők persze kapaszkodnak a létezésébe, mert megnyugvást ad, a lélekvándorlás pedig eleve az egyik legmegfoghatatlanabb dolgok egyike. Emberből emberbe? Vagy állatba is vándorolhat egy lélek? Ki miben képes hinni, azt gondolja jónak, ahogy a mennyországot vagy a poklot is így kezeljük. Ha szomorúak vagyunk, ha szerettünk elvesztése olyan fájdalmas, hogy beleroppanunk, nagy segítség elhinni, van valami a halál után. A temetőt járva mégis úgy érzem, semmi. Vagyunk és majd nem leszünk. Hiába dobogott a szívünk, jártunk sportolni, ettünk, szeretkeztünk és lassan megöregedtünk, a test kezd először romlani és eltűnni, ha meghalunk. Ettől a tudattól azonban meg lehet őrülni.
Ám, ha kilépek a temető kapuján, ahol halkan köszöntem azoknak, akiket tisztelek és felnézek rájuk, hirtelen eszembe jutnak olyan történetek, ahol a kisgyerekek látják a lelkeket, vagy amikor egy ismerős azt meséli, pedig két lábbal a földön jár, hogy visszajárnak hozzá a holtak lelkei és megpróbálják megszólítani. Vagy felvillannak bennem azok beszámolói, akik visszajöttek a klinikai halál állapotából, és olyan dolgokról mesélnek, amelyekről az agy nem tudhatott, vagy fül nem hallhatott, szem nem láthatott, mert ők épp meghaltak. Angyalokkal való találkozásukat is sokan mesélik, akik biztosan benne, hogy megjelentek nekik, pláne a gyerekeknek, akik közül párnak sose mutattak szárnyas hölgyeket, vagy nem néztek ilyen filmeket a tévében. Akadnak olyanok is, akik elmondják, hogy érezték a jelenlétüket, segítséget kaptak, és biztosak voltak benne, hogy megmentették őket. Hallanak megmagyarázhatatlan hangokat, találnak jeleket.
A mindennapokban hiszem, hogy nem élhetünk hiába, és tényleg létezik valami más a halálon túl. Csak a temető az, ami lehúz a földre, és elgondolkodtat. Mintha az egy másik valóság lenne, olyan, ami előtt behunyjuk s a szemünket, mert ha nem látjuk, akkor nincs is. De jó is lenne, ha egyszer, egyetlen egyszer visszatérne valaki és mesélne arról, ami ha nem is élet, de egy másik valóság a földi után. Vajon hinnénk-e neki? Telefonja biztos nem lenne, hogy igazolja, így maradna a kétely, ahogy mindenben, ami ismeretlen.
Kép forrása: Pinterest
