Hogyan szeresselek?

Érezlek, mert itt vagy bennem. Nem mélyen, eltűnve, hanem a lelkemben, ahol vígság van, ha látlak. Néha azt hiszem, nem jó már így szeretni, mert ha odaadom magam, lassan elfogyok, mint egy kakaós kekszdarab, és a morzsák a tányéron már nem kellenek senkinek. Mégis, mégis inkább morzsa leszek, mint üres tányér vagy lyukas papírszív.

Amikor kislány voltam, királyfikban hittem, szőkékben, bátrakban, daliásokban. Vártam őket hol türelmesen, hol duzzogva. Persze nem jöttek sehogyan sem. Másoknak nem meséltem róluk, mert tudtam, nem látnák, amit én, és gúnyos nevetésük leoltaná bennem a gyengén pislákoló gyertyalángot. Aztán az Idő ölte meg lassan a várakozást. Vigyázva, biztos kézzel tiporta el az illúziókat. Olvasatlan könyvlapok közt átkoztam a naiv kislányt, aki besétált egy-egy szép mosoly csapdájába.

 
 

Aztán te jöttél. Tolvaj akartam lenni, hogy magamnak lopjam az életed. Nehezen engedtem meg neked, hogy az légy, akit te róttál ki magadnak. A te könyved, fényed, suta tetteid csak időnként kapcsolódtak össze az én soraimmal. Lapoztuk közösen, majd becsuktuk és hagytuk a polcon porladni. Jöttek, mentek az évszakok és nesztelen léptük nyomán hol virágzott a szerelem, hol meg zárt borítékba bújva várta a feladót. Nem akartam én már sokat. Egy ölelést, egy langyos nyári záport terebélyes fák alatt meglapulva.

A szerelem gyakran giccses. Piros szívek, nyilas angyalkák, üres bonbonos dobozok egyszer sem adnak tartós örömöt. A virágok elszáradnak, illatuk penészes ködöt áraszt. Fénytelen poruk már nem ad meleget.

Hogy jó-e szeretni téged, nem tudom. Hazudom a szót, hazudom a tettet, mert félek kimondani, hogy csak emiatt érdemes. Mindent és semmit tenni, aludni, ringatózni elhagyatott hintán, törni egy karácsonyi mézeskalács darabot márciusban, leveleket söpörni a tavaszi kertben. Nincs értelme semminek, ha nem tudom, hogyan szeresselek. Ezt nem tanítja a lét óráiban egy szív sem. Látom mások ferde mosolyát, akik úgy hiszik, ismernek és tudják a tudhatatlant. Talán, mert bölcsebbek, erősebbek, hisz kizárták önön valójukból a szerelmet. Erős lakatot tettek a kapura és a csengőt régen kikapcsolták. Nem akarnak olcsó kis fájdalmakat, szenvedést éjszakára, nem vágynak ünnep nélküli ünnepekre. A lakat kulcsát elsodorta tőlük az emlékezés sebes folyója. Nyugodtak, nem lázadnak. Néha egy-egy film felkavarja lelkük mocsarát, de gyorsan megtisztogatják a vizet és hagyják, hogy a felejtés hínárja belepje gondolataikat.

Én meg, mint valami kótyagos, vergődöm. Nem tudom, miként szeresselek. Új napok jönnek, új évet húznak maguk után. Én mégsem akarok megújhodást.  Őrzöm, ami van, ami lehet, és ami nem. Akarod-e, mondd az én szívemet a tiéd mellé tenni? Lopott kincset kínálok valódiért. Add meg nekem, amit ember embernek adhat! Legyen az ünnep oly hétköznapi, amilyenné csak rajzolni tudjuk! Csak mert a miénk, a mi reggelünk, hajnalunk és a majdnem elfeledett esténk!

Érezlek. Kinyitom a kis ajtót, hogy besétálhass. Ne kopogj majd, lépj be puhán! A sors még egyszer fáklyát lobbant nekünk, hogy annak világosságában melegedjen kihűlő testünk.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here