Kamaszok, mobilok és egy másik világ

“Szülőként tehát nem az a feladatunk, hogy bevessük a tiltás és büntetés valamennyi eszközét, bár a kamasz dacból képes egyikre se reagálni, hanem az, hogy elgondolkodjunk azon, mi vezetheti a másik világba azon túl, hogy kíváncsi. Mind tudjuk, hogy a világháló a millió lehetőségével nem szab határt használójának, viszont ott vagyunk mi, akik tehetjük.”

Amikor a gyerekeinkről beszélünk, sok esetben a szülői rajongás és törődés csak a kisgyerekkorban van jelen igazán. Megvesszük nekik a legdrágább játszószőnyeget, hintát, fejlesztőjátékot, figyelünk az étkezésükre, cumijukra, és hogy kellően fejlődnek-e. Később, ahogy múlik az idő, mintha mérsékelnénk ezt a mindenre kiterjedő törődést.

Természetesen vannak gondos szülők, akik verseket, dalokat tanítanak, és akadnak olyanok is, akik mesét olvasnak, viszik őket játszóházba, figyelik, hogy megfelelő tempóban alakulnak-e az óvodában, majd az iskolában is.

 
 

Az első törés talán a kisiskoláskor kezdetén jelentkezik, amikor már nem kell folyton a nyomukban lenni, és az iskolatáska, tolltartó és a millió apróság megvétele mellett kezd elveszni a szülő türelme és érdeklődése saját gyereke iránt. Egyre kevésbé akar gyakorolni vele, vagy olvasni neki, meghallgatni őt, mert elkönyveli, hogy a gyereke már elvan egyedül, barátokkal, és ha mindez nem lenne elég, akkor megveszi neki a tabletet, telefont vagy hagyja tévézni. Hirtelen már nem az lesz a fontos, hogy szellemileg mennyit halad előre, inkább a csend, a nyugalom, és annak gondolata, hogy el tud már egyedül is lenni. Ekkor engedik el a legtöbben a gyerek kezét. Ritkábban faggatják az iskolában történtekről, és ha meg is teszik, a gyerek sok esetben nehezen nyílik, nem érzi a valós érdeklődést, inkább amolyan kötelező faggatást tapasztal, amelynek mindig része a tízórai és az ebéd, ami valljuk be, a legjelentéktelenebb dolog a világon. Mintha nem lenne mindegy, hogy mit evett, pontosabban mit nem evett, hiszen otthon úgyis pótolja. A menzakaja semelyik korban nem volt Michelin-csillagos.

Az eltávolodás nem egyik napról a másikra következik be, ezért nem feltűnő. Természetesnek vesszük, hogy a kiskamasz csak akkor fordul hozzánk, ha kell neki valami, vagy sérelem érte. Lassan elfelejtjük dicsérni, vagy örömeiről faggatni. Ő is megszokja és mi is, hogy a kommunikációnk érdektelenné válik, ezért hallgatásba burkolódzik. A szülő pedig azt gondolja, ez az élet rendje, hiszen ott vannak a barátok, akikkel egész nap csetel, zenét hallgat, vagy olyan oldalakon szörföl, amiknek ő a létezéséről se tud. Mivel nem kérdezgeti, nem is jut közelebb hozzá.  Sajnos hamar kiderül, hogy sokan a kamaszkor küszöbére mintha belefáradnának a szülőségbe. Ezért könnyen elveszítik érdeklődésüket nehezen kezelhető, ingerlékeny tinijükkel iránt, akinek olykor a nyelvezetét se értik, pláne a hangulatingadozásait.

Ekkor, hogy elkerüljék a mindennapos konfliktusokat, hagyják, hogy azt csináljon, amit akar. Hogy mi hiányzik neki a való világból, már eszükbe se jut. Nem véletlen, hogy ezidőtájt sokan csak a virtuális térben élnek igazán, és ezt jellemzően elmondhatjuk felnőttekről és kamaszokról egyaránt. A neten bárki bármi lehet, és nem kell megküzdeni a mindennapok gúnyolódásaival, kritikáival, és azzal se, hogyha  sikertelenek vagyunk, mert hazudni könnyű. Nincs mögötte hang, gesztus, mimika, csak az írás, hiszen még a képek is hamisak, gondoljunk csak a szűrökre, amelyekkel sokan élnek, nem érdekelve őket a valóság. Pontosan ezt a hamis képet közvetítik magukról a gyerekek, akikkel alig beszélgetnek érdemben, hisz megkapnak bármit, csak időt és figyelmet nem.

Ha a pubertásban lévő teljesen elzárkózik a külvilágtól, az annak a jele is lehet, hogy szenved a valóságban. Nem azért, mert nincs meg mindene, vagy nem kap meg valamit, amire vágyik. Tárgyakban, élményekben részesül, főleg, ha kiharcolja magának, de azt nap, mint nap tapasztalhatja, hogy nem foglalkoznak vele, hogy gondjait félfüllel hallgatják meg. A gyerek ebben a korban igen érzékeny a hamisságra, nem tűri, ha hazudnak neki, miközben ő is gyakran teszi. Mégis keresi a biztos pontot, a határokat, amelyek megmutatják neki, meddig mehet el. Azok, akiknek bármit szabad, beszélhetnek, bulizhatnak kedvük szerint, nem fogják megtanulni, hogy vágyaiknak, céljaiknak nemcsak önmaguk szabnak határt. Ha addig senki nem tanította meg nekik, hogy a sikerhez vezető út rögös, mindenképpen azt fogják hinni, hogy nekik jár a jobb élet, fizetés és a menő kocsi majdan, hiszen nem hallották ennek ellenkezőjét.

A magukra hagyott, magányos és elszigetelt kamaszok frusztráltak. Egyre inkább próbálkozni fognak olyasmivel, amivel robbantani tudnak odahaza. A kibírhatatlan, kötekedő és életunt kamasz nem akkor bújik ki a tojásból, amikor az első pattanás megjelenik rajta. Már előtte is sok mindent megélt, elraktározta magában, mennyire fontos, és hogy szüleivel hogyan kell bánnia, ha célt akar elérni. Ehhez a zsarolás, fenyegetés és nem ritka esetben az önbántalmazás eszközeit használja, és ha nem hallgatják meg, egyre durvább módszerekhez folyamodik.

Szülőként tehát nem az a feladatunk, hogy bevessük a tiltás és büntetés valamennyi eszközét, bár a kamasz dacból képes egyikre se reagálni, hanem az, hogy elgondolkodjunk azon, mi vezetheti a másik világba azon túl, hogy kíváncsi. Mind tudjuk, hogy a világháló a millió lehetőségével nem szab határt használójának, viszont ott vagyunk mi, akik tehetjük. Tegyük is meg! Nem úgy, hogy kiabálunk vagy veszekszünk, és ajtócsapkodással közöljük, hogy elegünk van a gyerekünkből (neki is belőlünk), hanem azzal, ha más alternatívákat kínálunk fel. De ezeket már kisgyerekkorban el kell kezdeni, és később is figyelnünk kell a gyerekünkre, amikor nem az a legnagyobb veszély életében, hogy becsípi az ujját egy fiók. Vannak ennél sokkal valósabb fájdalmak. Rajtunk áll, mennyire vagyunk vagy nem vagyunk lusták, hogy odafigyeljünk a gyerekeinkre, akiknek nemcsak tiszta és márkás ruhákra van szükségük, meg új Nike-ra, hanem a mindenkori tartalmas beszélgetésekre, együttlétekre, játékokra, amelyek megfizethetetlenek és ettől válnak pótolhatatlan értékekké. A saját nemtörődömségünk, önzésünk azonban sok esetben megakadályoz bennünket abban, hogy ténylegesen feléjük forduljunk, és ha beszélgetünk velük, fél szemünk ne a mobilon legyen, amit egyébként szidunk nekik jókora képmutatással.

A kamasz már átlát a szülein. Erős bírálatot fogalmaz meg, amelyet vagy kimond vagy elhallgat, de semmiképp nem felejt el. Ha fontos a gyerekünk testi-lelki egészsége, akkor ne csak akkor foglalkozzunk vele, velük, amikor még a bilizés a legproblémásabb, hanem később is, amikor a közösségben eltöltött időről alig kérdezzük. Bár sok kamasz nem szívesen beszélget, sőt durván hárít, ne higgyük, hogy próbálkozásunkat nem veszi észre, ahogy azt is, ha magára hagyjuk a problémáival. A telefon nem a világ. Ám, ha nem vagyunk részei gyerekeink valós pillanatainak, könnyen azzá válik, miközben mi azt soroljuk, megtettünk mindent.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here