Feszült napját az sem tette szebbé, amikor a megállóban várakozva megpillantotta a kivilágított trolit. Pedig az ünnepek előtt mindig számolta, hányszor sikerült a fényfüzérekkel ünnepivé varázsolt járművön utaznia. Egyszerűen ünnepmániás volt, de ma, mivel a főnökének rossz napja volt, nekik is csak a keserűség meg a fület-farkat behúzós hangulat jutott.
Amikor a házuk előtt leszállt, felpillantott a harmadik emeleti középső ablakra. Ez már szokás volt, amióta összeköltöztek: szerette tudni, hogy Péter már otthon van-e. Ha világos volt az ablak, az azt jelentette, hogy zene és meleg szoba várja… na és a szerelme csókja.
A lakásba lépve megcsapta orrát valami kegyetlen égett szag. Még köszönni is elfelejtett, csak rögtön azt kérdezte: mi ez a szar? Péter, mint ha mi sem történt volna, mosolyogva, cuppanós puszival fogadta.
“Ja, hát odaégettem a kaját. Bocs. De azóta rendeltem pizzát. Most meg kincset keresek épp.” – bohóckodott a pasi, ami őt is mosolyra késztette. Szerette, hogy ilyen bolond a pasija. Az eddigiek mindig olyan karót nyelt, sótlan fazonok voltak, akik előtt egy tisztességeset sem lehetett röhögni. “Segítesz?” – rikkantotta a nappaliból.
“Na, kezet mosok és segítek megkeresni a hülye kincsedet, bár fogalmam sincs, mit is keresel pontosan…” – csoszogott be a fürdőszobába, maga elé mormolva. Péter azonban titokzatos maradt. Elővett egy dobozt, amelyben régi képek, prospektusok voltak… azokból az időkből, amikor még szabadon utazgathattak. Jó nyár volt. Ki tudja, mikor lesz megint olyan…?
A második fotóalbumnál azért megkérdezte: “Milyen kincset is keresünk valójában?”
“Ja, tényleg, a kincs…” – nézett rá kerek szemekkel Péter, és bekapcsolta a kedvenc zenéjüket a laptopján. Erre táncoltak azon az estén, amikor közös ismerősük bemutatta őket egymásnak. Most is összeölelkezve andalogtak, mert ezt a zenét máshogy már meg se tudták hallgatni.
A zene elhalkult, újra felerősítve a kíváncsiságot: “Na mondd már, milyen kincset keresünk? Ha nem tudom, akkor nem tudok segíteni sem.”
“Már megtaláltuk!” – dünnyögte Péter, még mindig ölelve őt. “Amikor hazajöttél, láttam, hogy elvesztetted a jókedvedet. Gondoltam, együtt megkereshetjük. Ahogy elnézem az arcodon ezt az édes mosolyt, sikerült is megtalálnunk! Nekem ez a kincs. Beragyogja a legpocsékabb napot is.”
A szerelmi vallomást a pizzafutár csengetése szakította félbe. De nem bánták, mert a gyomruk korgásától már alig hallották egymást. “Jó étvágyat, kincsem!” – vigyorgott Péter. “Neked is, te lökött.” – kacsintott rá a lány.
fotó: Pinterest
