Meghódítani egy szívet

Gyakran úgy érezzük, jó lenne mindenkit meghódítani magunk körül. Elvarázsolni, elkápráztatni valahogyan. Olyat adni, tenni vagy mondani, amivel felejthetetlenné válunk a számára.

Szeretnénk beleénekelni magunkat mások szívébe, hogy hosszú időn át csak a mi hangunkat hallja. A testet megkapni, élvezni és birtokolni mintha könnyebb lenne. Mostanában nem adjunk nehezen magunkat. Talán a testünket féltjük kevésbé. Zárt szívvel is könnyedén belesétálunk olyan kapcsolatokba, amelyek nem nyújtanak távlatokat. Már kevésbé akarunk messzire nézni, és lassan elfelejtünk vágyakozni is.

 
 

A várakozás, a sejtelem, a titokzatosság elenyészik a mindennapok szürke talaján, és rohanunk a mába, mert a holnap félelmetes köde nem tűnik vonzónak. Kis magokat kellene csak elültetnünk bizalomból, kedvességből, hogy kicsírázhassanak szikkadt földdé alakult szívünkben.

Nincs türelmünk várakozni, mert a most kényszere erősen hajt bennünket. A jövőtől való félelmünk felerősödött, és már ritkán merünk hinni az idő jótékony erejében vagy érlelő türelmében.

Azt szeretnénk, hogy a mában elvetett mag, már holnap termést hozzon. Pedig csak le kellene ülni lelkünk virágcserepe mellé. Nézni, hogyan tör magának utat a figyelem, a törődés. Láthatnánk, hogy ölelő karunk nem hull a semmibe.

Meghódítani egy szívet csak kitartással lehet.

Megtartani pedig gyengéd szeretettel. Elfogadni, amit a másik ad, és nem félni a fájdalomtól, amit majd hiánya okozhat, nagy bátorság ma már.

Jönni-menni egy életben, és ajtókat nyitva hagyni, könnyű cselekedet. Nem kell hozzá más, mint önzőnek lenni. Ha kinyitunk egy ajtót és besétálunk rajta, lábunk nyomát a porban hagyjuk. Talán nem jön senki utánunk egy seprűvel. És ha ez így marad, akkor lenyomatunk sebet hagy egy másik lélek könyvében. Hiába lapoz majd tovább, a sérült lapokat megragasztani nem mindig lehet.

Egy szív megtartásához bátorság kell.

Merni kell elfogadni, hiszen kincset kapunk. Ám ez a kincs nem biztos, hogy örökkévaló. Olykor rozsda fürdeti, máskor meg a penész. Néha elég csak a rárakódó emlékek hamuja, amelyek elégtek az idő könyörtelen tüzében.

És a parázs nem mindig szítható.

Egy szív megtartása egyenlő a szeretettel.

A szeretettel, amelyből gyakran hiányzik egy jókora szelet a tányérunkról.

Egy szív kellene ma, amely a miénk mellett dobban.  Milyen jó is lenne remélni, hogy megtaláljuk és megtarthatjuk!

Ennél nemesebb célunk aligha lehet.

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here