A mesék csodálatosak, főleg csodálatosan végződnek… Mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Boldogan, mert csak szerelem van és nincsenek hétköznapok. Hófehérke nem mosogat, nem pucolja a vécét, nem kell három gyerek után naponta kétszer mosnia és azon aggódik, hogy vajon nem felejtett-e el tízórait csomagolni egyiküknek.
A mesékben nem találkozunk csak gyönyörű, bájos, alkalmazkodó királylányokkal. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor hosszas várakozás után megérkezik a királyfi, hogy megvívjon a sárkánnyal! Mi lenne, ha a királylány, ekkor kikiabálna az ablakon és elég kellemetlen hangon ezt ordítaná:
– Hol a búbánatban voltál ennyi ideig? Lassabban már nem tudtál jönni? Vagy a cimboráiddal ittál valahol?
Megnézném a királyfi arcát ekkor. Átküzdötte magát sok-sok akadályon, kiállt minden próbát annak reményében, hogy fantasztikus hős lehessen belőle, mert megmenti az országot, visszaviszi a királylányt a kacsalábon forgó kastélyába, közben feleségnek való is jut neki ugyanekkor, erre egy szőke szipirtyó kiabál a kastély százhuszadik ablakából. Lehet, hogy a sárkány is önként dőlne a kardjába, csak, hogy vigye már a lányt.
És a mese soha nem folytatódik így:
Ekkor a királyfi meglátván a lány szépséges arcát, meghallván fülsértő hangját, visszadugta a hüvelyébe éles kardját, majd bús képpel hazaballagott. Még távolodva is hallotta a királylány rikácsolását.
Feleségek vagyunk, voltunk, leszünk….Ez már így van kódolva. Ha nincs is papírunk róla, a szerelem könnyű fátylát egyszer csak tovaviszi a szél és maradnak a cseppet sem egyszerű hétköznapok a millió és millió szervezési gonddal, a gyerekek körül felmerülő problémákkal, a változásokkal, amik bennünk és körülöttünk zajlanak. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy nincs már az a fiú és az a lány, akik valaha azt hitték, egymásért élnek, lélegeznek, hogy a másik hangja nélkül elaludni sem tudnának, most pedig azon rimánkodnak, hogy bár ne ez a hang ébresztené őket. Elsárkányosodunk, már nem akarjuk, hogy megmentsenek bennünket. Folyton bíráljuk a párunkat, keressük, tehát meg is találjuk benne a rosszat, a gyengeségeket, amikről azt hittük, hogy együtt szeretjük vele.
Ha elmosogat a férj, biztosan észrevesszük, hogy a pohár nem olyan fényes, túl sokat vizet használ, túl lassan csinálja, ha kitereget, akkor, ha nem néz oda, csak kiigazítjuk a szárítón a ruhákat, de csak azért, hogy jaj, kevesebbet kelljen vasalni. Ha végre lenyírja a füvet, akkor azért szólunk, hogy már három hete kérleljük, jó, hogy eszébe jutott, ha meg nem teszi, akkor elmondjuk róla, hogy olyan lusta, mint az állatkerti lajhár hajnalban, s nehogy már ezt is nekünk kelljen.
Ha pelenkázza a babát, elájulunk tőle, dicsekszünk is fűnek-fának, de ha elzöldül a gyerek hányásának láttán, pipogyának látjuk. Ha babakocsit tologat, hogy mi pihenni tudjunk, akkor felsóhajtunk, hogy hű, de jól dolgunk van, de ez az eufória csak addig tart, amíg meg nem halljuk, hogy a szomszéd azt terjeszti rólunk, hogy lusták vagyunk és hogy mennyire férfiatlan dolog, hogy egy megtermett apuka babakocsit tologasson 10 óra munka után.
Ha főz otthon a férjünk, örülünk, hogy a fenébe ne tennénk, de ha nagyon megdicsérik a vendégek a főztjét, akkor azzal nyugtázzuk a dolgot, hogy könnyű neki, hiszen szórakozásból csinálja, de lenne csak a mi helyünkben, amikor is nekünk minden napra ki kell találnunk valami érdekes, mindenki számára elfogadható ebédet. Akkor nem lenne ennyire király. Megint nem örülünk a sikerének.
Ha este későn ér haza, tudjuk, hogy rengeteget dolgozik, de úgy érezzük, nálunk nem többet, az már biztos, és rázúdítjuk apró, jelentéktelen gondjainkat is, veszekszünk, vitázunk, hallatjuk a hangunkat és nem tudjuk elfogadni, hogy ők is lehetnek fáradtak. Fáradtabbak is, mint mi. A legrosszabbat tesszük, amit tehetünk egy házasságban. Nem építjük a párunkat, nem segítjük, hanem valami érthetetlen oknál fogva elkezdjük lehúzni. Egyre többször hányjuk a szemére azt, hogy ügyeletlen, bezzeg a Józsi jobban keres, milyen élelmes, neki már Volvója van, hogy az utca végén Andrisék telket vettek a Balaton mellett, mert a férj mindent meg tud oldani, pedig igazán nem egy Adonisz, csak amolyan ügyeskedő fajta.
Tudom, tudom, sok nő erre felkapja a fejét, hiszen nagyon sokat dolgozunk mi is, sokszor erőnk felett. De elfelejtjük azt, amiért mi nők nők vagyunk! Azért az értékért, azért a varázsért, amit kaptunk, s amit a férfiakra szórhatunk magunkból.
Attól (is) lesznek ők jobbak, türelmesebbek, különlegesebbek, erősebbek, bátrabbak, felfedezőbbek, ha segítjük őket. Szóban, biztatással, szeretettel. Ha megerősítjük őket, hogy szeretjük mindenkor, minden helyzetben. Hogy a gyengeségeiket nem vesszük észre, nem adjuk tudtukra, hogy bár láttuk, elnézzük…Ne is lássuk meg olykor!
Adjunk nekik szárnyakat, így mi is kaphatunk, s nem sárkányok leszünk, hanem tán angyalok…A szemükben. És nem ez minden nő vágya?
Kép forrása: Pinterest