És megtörténik a csoda. Bekövetkezik, amit hónapokon át reméltél, amikor sírva aludtál el, és minden mindegy állapotban keltél fel. A nap minden egyes percében azért könyörögtél, hogy juss eszébe, hogy hiányozz már neki, hogy vegye már észre, hogy nélküled nem élet az élet.
Nincs annál kegyetlenebb dolog, mint amikor elhiteted magaddal, hogy mindent jól csináltál, beleadtál mindent egy fergeteges szerelembe, ami csak benned volt, és mindez nem volt elég. Szánalmas, amikor azt hiszed, odaadásod, ragaszkodásod és kedvességed elegendő, mert végtelenül sokat tudsz adni, figyelsz, kéznél vagy, meghallgatsz és szeretsz a végtelenségig. Nem hogy nem elég, hanem kevés, vagy nem fontos. Kevés ennél rombolóbb van a lélek számára.
Ennyire keveset érsz? Mit kellett volna tenned, hogy elég legyél, hogy megtartsanak és szeressenek? Ha mindent adtál, ha mindent tálcán kínáltál fel, amit csak tudtál, akkor mi lehetett volna az elég?
Amikor vége lett, a nap valamennyi másodpercében boncoltad az elmúlt időt, kerested a nemlétező válaszokat, és csak az járt az eszedben, hogy soha nem tudod már meg, miért nem kellettél. Ilyesmit egy jóérzésű ember nem kérdez meg, mert nem kaphat rá igaz választ. Többek közt azért sem, mert talán nincs. Olykor, aki elmegy, sem tudja, miért teszi. Jobbat akar, mint te? Szebbet? Odaadóbbat? Meglehet, de az is, hogy egyszerűen csak mást. Az egész olyan, mintha a közös poharatokat töltögettétek volna egy ideig, és lassan csordultig lett, erről pedig nem tehet senki. Te mégis azt gondolod, talán még fért volna bele tíz csepp, vagy öt, esetleg kettő, mindegy, de még nem volt tele. A másik azonban más kancsóból öntögetett, és hamarabb befejezte nálad.
Nem véletlenül mondják, hogy a szerelmet is el kell gyászolni, akár egy elhunytat. Bár nem kap díszes temetést, de a szívben sokáig ott marad felravatalozva. Nincsenek elég mély szavak a fájdalomra meg a hiányra, de amit maga mögött hagy, az emésztő és elsöprő érzelmek után, rosszabb, mint egy erdőtűz. Csak a hamu és a pusztulás.
Hetekig hitegeted magad, aztán lassan beletörődsz, hogy ő már tovább lépett. Igen, számodra meghalt, és nem keresheted, mert ha van benned egy csepp tartás, szemernyi az erődből, akkor nem könyörögsz, nem kérleled, hisz tudod, döntött. Eldöntette, hogy te nem férsz bele az ő életébe. Annyira egyszerű és közhelyes ezt kimondani, érezni még inkább. Hogy lehet nem beférni abba, amiben nemrég még benne voltál? Ez felfoghatatlan. Mivel senki nem kérdi tőled, hogy neked ez mit jelent, ezért hagynod kell, hogy nélküle ébredj fel, hogy az utolsó gondolatod ő legyen.
Aztán múlik az idő, és ebben a végtelenségben, amelyben nélküle veszel levegőt, dolgozni jársz, nevetsz egy filmen, megmászol egy kisebb hegyet, hajszínt váltasz, egyszóval mindent megteszel, amiről azt hiszed, segít, netán felvidít. És lassan valóban nem kell már erőlködnöd. A nevetésed valódivá válik, nem bújsz már be csigaházadba, megdicsérnek, mert fogytál vagy mert futni jársz… A körülötted lévők nem tudják, min mész át, és ez így van rendjén. Miért is tudnák? Segíteni nem lehet, szánalomra meg nincs szükséged.
És az idő neked dolgozik, vagy ha nem is pontosan neked, de nem ellened. Egyszer-egyszer már felébredsz úgy, hogy nem ő az első gondolatod, és a tárgyak, amelyek rá emlékeztettek, nem sugároznak fájdalmat. Némelyiket még meg is simogatod, és elgondolod, hogy tényleg jó volt együtt, mégis túlélted az elvesztését. A télből tavasz lesz, majd nyár és követi az ősz, hogy újra tél legyen… Letelik a szerelmi gyászév, mert ennyi járt neki, mert ő volt a minden, és te feloldódtál benne.
Aztán egy napon, lehet az egy sima kedd vagy szerda, még egy nyavalyás hétfő is, észreveszed, hogy szebben süt a nap, mint eddig. Már nem szomorodsz el egy dal hallatán. Nem akarsz beleroppanni a hiányába. Ekkor már tudod, az élet újra kezdődött a számodra. Kitisztult az ég, új szelek söprik az utakat, és te felemelt fejjel ragyogsz bele a hajnali ébredésbe. Már tudod, hogy erős vagy, és soha, de soha többé nem adod oda teljesen magad. Már nem engeded meg senkinek, hogy még egyszer megtehesse veled, amit a másik.
Nem, nem zárkózol be, hagyod, hogy jöjjön valaki, aki be mer majd kopogtatni hozzád, mondván, értékes vagy, szeretni akar.
És még nem tudod előre, mikor mersz majd bátran örülni az újnak, de azt igen, hogy készen állsz.
Ekkor, egy szintén sima szerdai napon, vagy csütörtökön, amikor nem süt a nap, vagy fagyos a reggel, esetleg ónos eső veri az aszfaltot, megjelenik újra ő. Ott áll majd az ajtóban, mosolyog, és arcodat kutatja. Ismer és mégsem, te pedig csak annyit kérdezel:
– Visszajöttél?
Válasz most sem érkezik, te pedig megremegsz, mert nem tudod, hogy beengedd-e újra, amikor már szíved újra gyógyultan dobog.
fotó: Pinterest
