– Hm, olyan fura ez a srác, igazad volt. – mondta végül Zitának, bár sokkal inkább magának.
– Hát… de. Éppenséggel megtudtam, hogy mi történt vele… – hebegte riadt szemmel Zita.
– De nem tudom, hogy szabad-e elmondanom.
A sorozat további részeit itt olvashatod
– Ne viccelj már, hát miért ne mondhatnád el? – kérdezte elképedve Zitát. – Hát nem ezer éve barátnők vagyunk? És tudod, hogy nem közömbös nekem a srác. Nehogy már eltitkolj valamit, ami megváltoztathatja az életemet? Na, ki vele! Mi az, ami Ákost ilyen szúróssá és – finoman szólva is – furává tette?
– Ákos Kálmánnal osztotta meg a dolgot, aki már azt sem engedte meg, hogy nekem elmondja… Ezért hezitálok, érted. Nem akarom, hogy a két srác összevesszen, olyan jó barátok és kollégák lettek! – tördelte a kezét Zita, és oda-odapillantott a többiektől búcsúzkodó Kálmánra.
– Pffuu, hát nem ismerek rád. Ilyen régen sosem fordult volna elő. Most meg már nem vagyunk éretlen egyetemisták, akik titkolóznak meg játszmáznak! Na, szia!
Hazáig duzzogott és kattogott. Ez egy borzasztóan elcseszett nap volt. A munkahelyi tragédia után ez a baráti árulás? Nem hiányzott neki más, mint egy forró fürdő és egy alvás – másnap délig ki sem kel az ágyból – döntötte el azonnal.
Tévedett. Zita délelőtt tízkor elkezdte csörgetni a telefonját, pedig tudta, hogy ilyenkor tovább alszik, hogy kipihenten kezdhesse a délutáni műszakot. Harmadszorra aztán csak felvette neki.
– Egy kávéra csak van időd, mielőtt kezdesz… nem, nem bocsánatot akarok kérni… illetve nem csak. Elmondom, mi a helyzet Ákossal, aztán majd azt kezdesz az infóval, amit akarsz. Nem lesz egy esti mese, figyelmeztetlek… Oké, akkor a Cornerben délben… Jó, szia. – Zita elégedetten, nagyot sóhajtva tette le a telefont.
A kis kávézóban már csak fent volt hely, oda vették be magukat. A kötelező körök után Zita bele is kezdett a mondandójába.
– Ákos évek óta egyedül van. Magányos és vezekel. Ezt persze nem ő mondta így, de elmesélte, hogy minden szabad idejében önkénteskedik és jótékonykodik. Az, hogy Kálmánnal így összetalálkoztak, egy ritka esemény: évekkel ezelőtt Ákos teljesen magára maradt… – harapta el a szót Zita, mert a pincérnő odalépett hozzájuk.
– Köszönjük szépen. Az történt ugyanis… jaj, ezt olyan nehéz szavakba önteni… – állt meg hirtelen Zita.
– Ne csigázz már, mi történt, megölt valakit, vagy mi? – nyaggatta türelmetlenül.
– Hát, nagyjából igen… Sötét volt, az ember nagy sebességgel hajtott a motoron, ezek tények… mégis, Ákos volt a hibás… a férfi azonnal meghalt… és… szóval, hosszú hónapokig tartott az eljárás, míg Ákos végül felfüggesztettet kapott. Addigra azonban már teljesen összeomlott. A családtól megpróbált bocsánatot kérni, de azok gorombán elhajtották. Azóta is hiszi, hogy ez a sorsa, és, hogy amíg él, vezekelnie kell… tennie a jót. Egyedül. Mert nem érdemli meg, hogy barátai, társa, gyerekei legyenek. Így gondolja. Ez a furcsasága oka…
Olyan tömény volt ez a pár mondat, hogy egészen beleszédült. A forró feketét sem volt kedve felhörpinteni. Meg is állt volna a szíve nyomban. Elköszöntek, ő pedig remegve leszedte a lakatot a bringájáról, és még egy jó darabon tolta a drótszamarat, csak utána tudott elindulni vele a munkába.
Alig tudott a munkájára koncentrálni. Pedig egy csecsemőosztályon nincs pihenés, nem lehet ébren álmodozni: ott kérem meló van és dráma, meg öröm és csoda… olyan olvasztótégelye az emócióknak és a racionalitásnak, ami egyszerre lüktet és beszippant, és felemészt meg persze feltölt. Imádta a munkáját, na. De most erősen kellett koncentrálnia, hogy minden pillanatban jelen legyen.
El-elkalandozott. Eszébe jutott Ákos, ez a helyes, jóravaló, szépszívű srác, akire amúgy, ha nem a kórházban volt, egyre többet gondolt. Megpróbálta összeegyeztetni a róla alkotott képet azzal a másik hírrel, amit nemrég hallott róla. Hogy egy ember életének kioltója. Nyilván nem szándékosan, de akkor is… ez egy dráma. És, ha úgy érzi, neki vezekelnie kell emiatt, akkor még mindig bele van ragadva a gyászba, az önmarcangolásba, a depibe.
Kell neki egyáltalán egy ilyen fickó? Fel tudja vállalni, lesz ereje ahhoz, hogy kirángassa őt ebből a szakadékból? Mi lesz, ha a férfi magával rántja?
A műszak végére a szokásosnál is fáradtabbnak érezte magát: a teste és a lelke is le volt strapálva. Még jó, hogy aznap este volt a súlyzós edzés, most mindent bele fog adni.
Már megszokta, hogy az edzőteremben nettó izomszag van – vagyis, hogy tíz pasira jut két nő. Nincs is ezzel baj: ő el sem tudta magát képzelni egy zumbán vagy egy aerobicon… a többi csaj meg nyilván súlyokat emelgetve nem érezné magát önazonosnak.
Az öltözőben legnagyobb meglepetésére egy csajszit “talált”. Köhintett neki egy sziát, és alaposan végigmérte. Csinos, nyilván nem ez lesz az első edzése. “Na, majd meglátjuk, mit villant az órán…” – hümmögte magában, aztán gyorsan átöltözött.
Az edzés irtó kemény volt, mintha az edző tudta volna, hogy mire van szüksége: totál KO-ra. Mindent beleadott, de látta, hogy a másik nő se aprózza el – az egész terem elismerő pillantásokat vetett rájuk.
– Réka vagyok. – fogta rövidre a lány az öltözőben. – Nemrég költöztem ide, itt kaptam munkát a kerületben. – tette hozzá gyorsan, hogy ne tűnjön olyan mufurcnak.
– Én Sára vagyok, szia. Csecsemőosztályon dolgozom, szintén a kerületben. Ha tudok bármiben segíteni, szólj, évek óta itt élek. – lepődött meg saját közvetlenségén: ezek szerint tényleg jót tett az edzés, mintha kicserélték volna.
Kint egészen lehűlt a levegő, így még mielőtt elváltak volna útjaik, gyorsan számot cseréltek. A hét hátralévő részében kétszer beszéltek telefonon, Réka tényleg el volt akadva a nagy fővásorban, de szerencsére gyorsan és könnyen tudott neki segíteni.
Egy héttel később már szinte barátnőkként találkoztak az edzőterem tükrös, párás öltözőjében.
– Figyelj, arra gondoltam, hogy eljöhetnél velünk egyszer iszogatni, beszélgetni. Nagyon jófej barátaim vannak, és nemrég találtunk egy klassz bárt is. Aztán, ha nem a te stílusod az egész, az is rendben van, de egy próbát megér! – hadarta egy szusszra az edzés végén.
Réka arca felragyogott.
– Köszi, ez kedves tőled! Hol találkoztok? A pontos cím kéne, tudod, mert még gyakran eltévedek. Pff, de gáz, mi? – csacsogott a lány.
Pár nappal később ott álltak együtt a villamosmegállóban, és mindketten egy kicsit idegesek voltak. Ilyen az, amikor egy összeszokott csapatba új tagot viszel… mindenki izgul, milyen lesz a fogadtatás. A lassan törzshellyé vált bárban már gyülekeztek a barátok, ki melóból, ki otthonról, ki edzésről érkezett. Kálmán és Ákos is ott volt már, pont a pultnál álltak, amikor belépett Rékával.
Ákos szinte lefagyott, amikor megpillantotta a szőke szépséget. Még pislogni is elfelejtett. De Réka sem titkolhatta el érzéseit, nyaka vörös foltokkal lett tele, egészen furán festett így.
– Sziasztok, szeretném bemutatni új edzőtársamat, Rékát. Nemrég költözött Pestre, és… – csapott bele a bemutatásba, de Ákos és Réka összevillanó tekintetét nem hagyhatta figyelmen kívül.
– Ömm… Ti ismeritek egymást? – kérdezte kicsit feszengve.
– Nem. – vágta rá Réka.
Folytatás szerdán
fotó: Pinterest
