Elmesélek nektek egy történetet… ❤️ Alex és Emily történetét, akik nem hittek a csodában, míg az univerzum ezer apró részletének összeállásából ki nem rajzolódott az igaz szerelem, mert akiket egymáshoz rendelt a sors azok akárhogy is, de találkozni fognak…
Karácsonyi mese – Alex 1. rész
Karácsonyi mese – Emily – 1. rész
Karácsonyi mese – Alex 2. rész
Karácsonyi mese – Emily 2. rész
Karácsonyi mese – Alex 3. rész
Karácsonyi mese – Emily 3. rész
Az utolsó munkanapomra csinosan felöltözöm, sminkem ravaszul bájos, frissen mosott hajam folyamatosan a szemem elé hullik. Ideges vagyok, négy napja nem láttam, torkomban a szívem, mint valami hatalmas gombóc lüktet.
A kocsit a parkolóban hagyom, a busz megérkezik, felszállok, most is úgy helyezkedem, hogy az ajtóban álljak meg. Lassan elindulunk, jön a jól ismert villanyoszlop, a rozzant kerítés, majd a felüljáró. A zöld sövény teteje még bőven havas, amikor meglátom az úttest mellett a járda szélén. Nem hiszem el, hogy ott áll. Nem az irodaház bejáratánál az úttesttől 10–12 méterre, nem. A járda szélén.
A busz pirosat kap, és ha megterveztük volna sem lehetett volna pontosabban beállítani, hogy az ajtó mögött állva teljesen egy vonalba kerüljek vele. Húsz centi választhat el minket és egy buszajtó. Látom gyönyörű szép kék szemét, amely szűk szemréséből villog, szőkés-barna hajtincseit, amit most is sapka rejt. Alsó ajka vastag, a felső íves, bajusza és szakálla félig rejti arcát. Kék garbója álom jól áll neki, kabátja hanyagul széttárva, hívogatóan egy ölelésre. A szemembe néz, mosolyog és látom mozdulni száját.
Leolvasom hang nélküli sziáját. Én is csak eltátogni tudom, majd kezem az üvegre teszem.
A mellettem álló férfi zavartan nézi pantomimünket, nem érti mi történik, teniszmeccs nézőként tekint hol az Idegenemre, hol rám. A busz megmoccan, és elindul, a csuklós harmónika rész borzasztó nyekergésbe kezd, látom, hogy még mond valamit, de nem hallom a zajtól és leolvasni sem tudom a szájáról.
A vérnyomásom az egekben lehet, lüktet a szívem, a dobhártyám cseng, érzem, hogy ideges veríték csorog a hátamon. Mit mondott? Úristen mit mondhatott?! Expressz buszon vagyok, nem áll meg minden megállóban, így esélyem sincs, hogy leszálljak és visszagyalogoljak.
Sírhatnékom támad, hogy lehetek ilyen hülye hogy nem figyeltem jobban. Kómásan vánszorgok be az irodába és élem túl a következő pár órát. Mindenki már a másnapi ünneppel van elfoglalva, senki nem dolgozik már ténylegesen. Még pár telefon és e-mail megválaszolása, és mehetünk haza.
Nem tudom mi tévő legyek, másnap már ünnepnap, nem dolgozunk, nem kell a parkolóban hagynom az autóm, és buszra szállnom. Nem kell most legalább két hétig. Észveszejtő sok idő. Estére lenyugszom és elhatározom, hogy a tettek mezejére lépek. Ha létezik a karácsonyi csoda, akkor most nagy szükségem lesz rá.
Másnap reggel ámulva nézem a vastag hótakarót, ami az éjjel titokban belepte a várost. Szóhoz sem jutok, a macska továbbra sincs oda a dologtól, grincsként ül a teraszajtó mögött, és összehúzott szemekkel vizslatja a fehér kertet. Karácsony ide vagy oda, a szokásos időben, hétköznapi ütemezéssel készülődők.
A gyerekem még alszik, nem zavarom, az este sokáig volt fenn, valószínűleg tíz óráig nem fogok vele összefutni a lakásban. Kisminkelem magam, puha csizmát húzok, nagy kötött sálba tekerem a nyakam, és kocsiba ülök.
Alig bírom a kezem remegését kontrollálni, még jó, hogy nem tudok nagyobb sebességbe kapcsolni, mindenki vánszorog a lehullott hótól bénult városban. Beállok a parkolóba, a bácsi az őrbódéból kiint, én még nem szállok ki, várom, hogy még pár perc elteljen.
Ellenőrzöm a sminkem, gondolkodom és vitába szállok magammal, hogy most tök hülyét csinálok éppen magamból, vagy csak simán esélyt adok egy karácsonyi tündérmesének.
Hinnem kell a csodában!
A hóesés egyre komolyabban gondolja, hogy mindenkit maga alá temet, vagy csak igyekszik a jó pár éves lemaradást behozni, hatalmas pufók pelyhekben szállingózik.
Kiszállok, és elindulok. Nem megyek a buszmegálló felé, hanem a busz vonalában haladok gyalog. Nem rohanok, sétálok, kezem a dzsekim zsebébe rejtem, nem tudom eldönteni, hogy a hideg vagy az idegesség miatt rázkódom össze.
A lehulló hópelyhek nedvesítik az arcom, némelyik a szempillámra tapad, majd ott olvadozni kezd. Remek, remélem a vízálló spirált használtam.
Magam mögött hagyom a felüljárót, és a sövény mellett elhaladva kilépek az irodaház elé. Ott áll, behúzódva a bejárat fölötti üvegtető alatt, de látszik, hogy fázik, sálja és sapkája mögül csak a szeme látszik ki.
Ahogy meglát, arca előtűnik, és egy lépést tesz felém. Nem hiszem még mindig el, hogy itt van. Megállok, és nézem. Nem akarom elengedni a pillanatot, és félek átlépni is egyben azt. Ő a bátrabb és elindul lassan felém, mosolyog és a zsebéből kihúz egy kicsi csokrot. Fagyöngy ágacskák vannak összekötözve egy spagócával, meghatóan férfiasan egyszerű módon.
Odalép elém, jócskán hátra
kell hajtanom a fejem, hogy a szemébe nézzek, szabad kezével egy kis vízcseppet töröl le az arcomról, míg a másikkal a fagyöngy csokrot a fejem fölé tartja.
Nem tudok megszólalni, nem tudom, hogy tényleg ébren vagyok és ez éppen megtörténik, vagy még mindig otthon fekszem az ágyamban, és valószerűen álmodom.
– Nagyon reméltem, hogy a karácsonyi ajándékomat megkapom még ma reggel, és nem kell, hogy várjak rá még két hétig.
Hangja mély és karcos, a lelkemet azonnal belakja. Kezeimmel a kabátja szélét megragadva közelebb húzom magamhoz, és az izgalomtól rekedt hangon válaszolom:
– A fagyöngy alatt nem beszélni kell, hanem csókolni…
