Soha többé nem lesz szerelmes. Így határozott tavaly októberben. Nem, mintha ezt el lehetne határozni, ő mégis hitte, hogy képes lesz rá – karácsonyig minden este alaposan bepiálva, egy megcsalt férfi magabiztosságával magyarázta a konyha falának, hogy az ő szívét nem rabolja el már senki.
Aztán kitavaszodott. Ez amúgy egyáltalán nem hatotta meg, mégis, valahogy visszaállt az élet keringésébe ő is, akárcsak egy alvó gyümölcsfa..
Fáradtan, mégis zsibbadásig feltöltődve feküdt az ágyon. Arcára húzva a saját pólóját. Nem, nem az első reggeli fénysugár elől rejtőzött el. A textil illatát akarta érezni.
“Fuhh, de beteg, a saját pólómat szagolgatom…” – röhögött fel hirtelen, de aztán rájött, hogy úgysem látja senki… na meg, nem is a saját gőzében piheg, hanem a nőt érzi, azt, aki pár órája még itt szuszogott a karjaiban, hanyagul és picit szégyenlősen magára húzva a hatalmas ruhadarabot.
“Ennyit az elhatározásokról.” – szólalt meg megint félhangosan. Eszébe jutott a fél évvel korábbi fogadalma. Hogy nem lesz szerelmes. Most mégis úgy érezte, akaratlanul, de visszafordíthatatlanul csúszik bele abba a bizonyos süppedős, fekete lyukba. Oda, ahol az illatokra és az érzésekre olyan jó visszagondolni… ahol mindegy, hogy éppen kajál vagy a slozin ül, akkor is ő jár a fejében. Ahol a nélküle töltött órákat a fantázia segít csak túlélni és megszépíteni.
Ideges lett a gondolattól… már megint szerelmes. És még csak be sem vallotta a nőnek, pedig itt volt rá egy egész éjszaka. A józan esze azt diktálta, várjon még. A keze viszont máris pötyögte a számát. Fura volt ez is. Tudta kívülről.
fotó: Pinterest
