A biztonsági öv csattanása után felvette a napszemüveget, majd a visszapillantó tükörbe nézve először csekkolta, hogy rúzsos-e a foga, majd, hogy a hátsó ülés kis utasa is rendben van-e. Az ablakra ragasztott hercegnős árnyékoló pont annyit ért, mint amennyibe került: semmit, így a Nap gondtalanul áramlott a csodakék szemekbe. Hunyorogni kezdett, majd elfordult a másik irányba.
“Indulhatunk?” – kérdezte kicsit hangosan és lelkesedést színlelve, majd elfordította a slusszkulcsot. Remélte, hogy nem kerülnek dugóba, amit már eleve utált, így meg, hogy időre mennek, pláne idegesítette. Hiába. Az M3 teljesen be volt állva. A wazze szerint még így is éppen oda fognak érni…
Nem beszéltek, ami anyává válása óta elég ritkán fordult elő amúgy, most ki is élvezte minden pillanatát. Először azon agyalt, vajon hogy érzi magát a nagy az oviban, így, közvetlenül a beszoktatás után… aztán meg azon, hogy vajon most mit fog mondani az orvos… ha rossz lesz a diagnózis, akkor hogyan folytatódik az élet…
Annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy már csak azt vette észre, hogy meglódul a sor, és már a felüljárónál tart. “Huhh, akkor csak odaérünk, jól van.” – biztatta önmagát.
A kórház parkolójában talált egy szép nagy helyet a családi kocsinak – csak azóta vezet, amióta anya lett, így nem volt túl magabiztos – és elégedetten leállította a motort.
Nagy levegőt vett, és a hátsó ajtóhoz ment. Lassan, mélázva, kéz a kézben totyogtak az ajtóig, kikerülve a pocsolyákat, majd az ellenőrzések után a betegfelvételi ablakhoz léptek. “Jó napot. Kérem a TAJ kártyát. Köszönöm.” – recsegett az arcába a mikrofon. Vajon hányszor mondja el ezt egy nap? “Vérvételre a másodikra, ultrahangra pedig a harmadikra kell majd menni, ki lesz írva.”
A lépcsőzés helyett inkább a liftet választotta. A folyosón egy magányos padra telepedtek. “Itt már meleg van, levesszük a kabátodat, jó?” – mondta lassan. “Figyelj csak! Tudod, tegnap már megbeszéltük. Most egy vérvétel jön, az orvos meg fog szúrni. Fájni fog, de én itt leszek veled, rendben?”
A víztiszta szemekből áradt a bizalom. Bólintott. Aprócskára aszalódott, idős anyja most olyan szeretnivalóan, gyermekien tiszta volt. Rég látta ilyennek. Mint egy gyermek, aki bátorításra szorul.
Bármilyen nehéz is volt az elmúlt időszakban a két gyerekkel meg a beteg édesanyjával, mégis úgy érezte, most visszaadhatja mindazt a jót, amit tőle kapott, a gyermekei pedig láthatják, hogyan ér körbe az élet körforgása… Szomorúnak és fáradtnak kellett volna lennie. De boldog volt.
fotó: Pinterest
