Várj meg Toszkána, jövök! – 5. rész – A meglepetés

“Kiara Marco arcát fürkészte. Nem akarta megkérdezni tőle, vajon ki volt ez a nő. Ahhoz még túl friss volt az ismeretség, hogy ennyire nyíltan kíváncsiskodjon.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

– Nem ismerem ezt a nőt – mondta a férfi. – Nem is értem, mit akart.
– Ő ismerősnek gondolt…
– Biztosan téved.
– Meglehet.

Ezzel ezt a beszélgetést le is zárták.

 
 

A tészta egyszerűen csodás volt. A köztük lévő beszélgetés is, mert bár jóízűen ettek, közben egymást figyelve elejtettek pár szót önmagukról. Marco nem volt egy szószátyár fajta, de azért a városról szeretett mesélni. Egyetlen dolgot gondosan került: a magánéletét. Pontosan olyan, mint én, gondolta Kiara. Biztos volt benne, hogy a pasi is túl volt már egy kemény szakításon vagy váláson, mert nem ment bele egy olyan témába sem, amely a szívét érintette. Kiara is szívesen beszélt Magyarországról, a terveiről, de másról alig.

– Holnapra megkérdezem neked, hogy mi a helyzet azzal a kiadó üzlettel, amiről beszéltem.

Úgy gondolom, megfelelő helyen van, de ezekhez nem értek. Pontosabban nem úgy, mint egy női szem.

– Köszönöm, nagyon jó lenne. Én mégiscsak új vagyok Luccában.
– Ez igaz, de akkor is máshogy látod a dolgokat. Már biztosan elképzelted a helyet, van pár ötleted. Abban viszont tudok segíteni, hogy hassak az árra.

– El sem tudod képzelni, ez mennyit jelentene. Hiába minden terv, vágy, ha a pénz az akadály.

Marco bólintott. Nyilvánvaló volt, hogy hó végén nem számlálja a táskája alján az aprópénzt, mégsem tűnt felfuvalkodott hólyagnak. Már maga az étteremválasztás is jelezte, hogy szereti a kedves, kellemes helyeket és nem az számít neki, hogy csilivili és drága legyen.

A pincér elfelejtette az italukat, ezért Marco újra szólt neki. Sűrű bocsánatkérés közepette hozta a vizeket és egy szál rózsát nyújtott a lánynak. Apró, vékonyszálú rózsa volt, olyan, ami talán nem a legnemesebb kertészetben termett, de akkor is kedves volt.

– Sajnálom – mondta széles mosollyal. – A ház ajándéka a szép hölgynek.

Kiara elpirult.

– Ez is Lucca, majd megtapasztalod – mondta Marco. – Jól áll neked, ha zavarba hoznak – tette hozzá nevetve. – Igaz, hogy bort kértem…

Erre a lány arca még vörösebb lett. Kiskora óta tudta, hogy könnyen lángba borul az arca, de hogy egy nap alatt ennyiszer, azt nagyon kínosnak találta.

– Valóban azért kerített egy szál virágot, mert elfelejtette az italokat? – kérdezte döbbenten.
– Igen, bár biztos vagyok benne, hogy nem csak emiatt – vigyorgott a férfi. – Különben hatalmas rózsakertnek kellene virítania az étterem mögött.

Ekkor megcsörrent a telefonja. Nem hangosan, épphogy jelzett, hogy valaki keresi. A zsebéhez nyúlt, ránézett és elkomorodott.

– Ha nem gond, akkor most hazavinnélek – hadarta. – Sajnos el kell mennem.
– Persze, persze! Szeretnélek én meghívni erre a kellemes vacsorára, megköszönném vele a kis kitérőt is – nézett rá a lány csillogó szemekkel.
– A kérést meg se hallottam. Én örültem a legjobban, hogy beleegyeztél és már nem korog a gyomrod olyan hangosan!

Gyorsan megitták a maradék vizet, Marco nem hívta a pincért, hanem a pultnál fizetett.

Kiara szétnézett a teraszon és újra meg újra beleszippantva a tavasz végi levegőbe, megállapította, hogy a világ legjobb helyén és a legjobb pasijával van még pár percig. De semmi szerelem meg más bolondságok, mondta egy kisördög a vállán ülve. Erre önkéntelenül bólintott.

Marco pár percen belül már haza is repítette, és a házacska kapujában még annyit mondott, hogy másnap okvetlenül keresni fogja, ha a lány megadja a számát.

Kiara természetesen megadta, majd kipattant a kocsiból. A férfi a hatalmas fakapuig kísérte, ahol Kiara a kezét nyújtotta neki, majd elköszönt. Ahogy a kapu becsukódott mögötte, nekidőlt, lehunyta a szemét és egy pillanatra még az orrában érezte Marco illatát. Vajon hová kellett sietnie ennyire hirtelen? Aztán gyorsan leállított az agyalást. Bárhová is, nem tatozott rá.

Felszaladt a hátsó, kanyargós kőlépcsőn és szandálját levéve belépett a kicsi lakásba. Bármennyire  apró is volt, azért két szobája volt. A szandált a mosdó szélére rakta és eldöntötte, hogy addig sikálja, amíg el nem kopik.

A kellemetlen művelet után, lerogyott a kanapéra, maga elé tette a laptopját, és elkezdett ötleteket gyűjteni a virágüzlethez. Már éjfél volt, mire betámolygott a fürdőszobába és lezuhanyozott. Lehet, hogy öregszem, kérdezte önmagától, máskor ugyanis meg se kottyant neki, ha hajnalig is szörfözött a neten. De a toszkán levegő, az új élmények gyorsan álomba ringatták.

Másnap reggel a nap úgy sütött, amikor kinyitotta a szemét, mintha le sem nyugodott volna. Kinyitotta a spalettás ablakot és a látvány, amit a környező dombok nyújtottak, átmelegítette a szívét. Olyan érzés volt, mint amikor valaki tudja, hogy jó helyen van és ez a jó hely szerencsét hoz számára. És ebben az új napban benne volt Marco ígérete, a találkozás reménye és maga az új világ is.

Azt azonban gyorsan eldöntötte, hogy nem vár rá egész nap, hanem nyakába veszi a várost, és ha kell, bejárja gyalog az összes utcát, ami szimpatikus neki. Hátha szerencséje lesz. Böngészhetne hirdetéseket is, de jobb személyesen felmérni a terepet.

Megmosta a haját, pakolást tett rá és azon töprengett, mit egyen. A hűtő üres volt, ahogy a gyomra is. Már megint. Tudta, hogy a háztól egy saroknyira van egy pékség. Gyorsan lemosta a pakolást és úgy, félszáraz állapotban egy vékony nadrágba bújt. Csak az utcán vette észre, hogy visszájáról vette fel a pólóját.

Szerencséje lesz, nyugtázta. Ez már csak így van, ha valaki hisz benne. A pékség előtti kis asztalkánál egy pár üldögélt, egy másiknál egy idős néni. Szemtelen galambok kapirgálták a kövezetet és mindenki olyan nyugalommal tette a semmit, hogy Kiara megértette, valahogy így kellene élni.

Vett magának egy gazdagon megrakott szendvicset és kért mellé egy habos kávét. Leült a harmadik asztalhoz, és bámészkodva falatozott. Figyelte a járókelőket, a még csendes utcát és hallotta, hogy távolban egy harang szól. Elképzelte, ahogy a tőle nem messze ülő öreg hölgy felkel, és misére siet. Olyan csend és békesség volt a lelkében, amilyen az utóbbi években egyszer sem.

– Szép jó reggelt! – köszönt rá valaki váratlanul csengő magyarsággal. – Ugye, nem tévedek, Kiara vagy?

A lány felnézett és egy ismeretlen állt előtte. Majdnem kopasz volt és kigyúrt, de arca kedves és mosolygós.

A meglepetéstől megállt a kezében a csésze.

– Lóri? – kérdezte óvatosan.
– Igen, a papagáj! – kiáltott fel hangosan a fiú. – Akkor még megismersz…
– Persze, hiszen egész alsóban mellettem ültél. Igaz, akkor kicsit másképp néztél ki.
– Jóval kövérebb voltam és hajam is volt… – vigyorgott a srác.

Kiara megállapította, hogy valóban sokat változott, de a mosolya a régi maradt.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here