Az az elfeledett bál

"Igaza volt. A mama olyan fantasztikus ruhát varrt, hogy évek múlva is emlegették. Hedvig sugárzott benne. Barna hajába virágokat formázott a maradék anyagból, és ő lett a királynő, miközben a tanácselnök megpukkadt. Közönségszavazatokkal nyert, mert persze Kovács sem hagyta annyiban, hisz Veronika is versenyzett, aki a szeme fénye volt. Ám a vendégsereg messze a rózsaszínruhást látta szebbnek. Az ötvös tiarája, amelyre megbízást kapott, felülmúlta mindenki várakozását. A bál élete legszebb estéje lett, pláne, hogy megismerte jövendő férjét."

Nehezen érkezett meg a tavasz a temetőbe. Vergődtek a fák, még őrizték pólyás bimbókba csomagolt rügyeiket. Április vége volt, de elkelt a meleg kabát. Hedvignek nem számított, mert a legmelegebb nyári napokon se vetette le kötött kardigánját. Már koszlott-foszlott, de ő nem volt hiú, rég nem érdekelte a világ megvető pillantása. Néha elmosolyodott, ha eszébe jutott, hogy a város legszebbje volt egykoron, de már nem volt, aki emlékezzen erre. Pedig mekkora felhajtás volt az a hatvan évvel ezelőtti bál. A tanácselnök lánya miatt volt az egész, belőle akartak királylányt csinálni, és bár szép volt, nem nyert. Mindenki meg volt győződve, hogy Veronika lesz az első, hogy is lehetne más, mégse így történt.

A szépségverseny ismeretlen fogalom volt az akkori Magyarországon. Nem mintha nem lettek volna szépek a lányok, de megmérettetni őket egy ember merte csak a városban: a nagyhatalmú Kovács, aki előtt még a miniszter is hajbókolt volna, ha ismeri. Kegyetlen ember hírében állt, nem volt benne sok szánalom. Rátartiság és törtetés azonban bőven. Neki, azaz a nejének jutott eszébe, hogy a Tisza menti kisvárosban legyen egy olyan bál, ahol megválasztják a legszebb lányt. Ám már a koronával bajban voltak, mert nem akartak papírból készítettet, de mást nemigen találtak, erre nem volt felkészülve a kereskedők hada errefelé. Mégse fővárosi népek lakták a városkát, bár sokak gőgje nem maradt el az ország első városának lakóiétól. Végül csoda történt, mert Patkó Kázmér, az ötvös jelentkezett, hogy ő megpróbálkozna valami flancos fejdísszel, lehet, hogy csak tiara lesz, de az se utolsó dolog. Kovács hümmögött, mert nem volt tisztában a tiara jelentésével, mégis kiutalt neki a városi kasszából egy bizonyos összeget, hogy abból gazdálkodjon. Ettől az ötvös azonnal úgy érezte magát, mint Michelangelo, aki megbízást kapott a Mediciektől. Egy hónapot kapott a munkára, de július végén még sehol nem tartott. pedig a bál augusztus 12-ére volt kitűzve.

 
 

Ha izgult is valamelyest, titkolta. A lányok azonban izgultak helyette, mert úgy érezték ilyen jeles eseményen mindenképpen részt kell venniük, kor, kinézet nem számít. Hedvig édesanyja se repesett az örömtől, ostobaságnak tartotta az egészet, de a nagymama szeme felcsillant. Tudhatott valamit, amit nem mesélt el, mert egyik napról a másikra egészen felélénkült, pedig előtte minden nap arról panaszkodott, hogy érzi, fél lábbal a koporsóban van. Hedvig öccse egyszer meg is kérdezte, hogy melyik féllel, de kapott érte egy tockost, így abbahagyta a faggatózást. A mama egyik reggel magához intette Hedviget, és előkotorta szoknyája alól a zsebkendőjét, amiben összekuporgatott pénzét tartotta. Feltűnően sok volt benne, a lány legszívesebben megkérdezte volna, mire gyűjtöget, de aztán elnyomta kíváncsiságát.

 – Gyere csak, kislányom! – mondta neki és úgy lesett jobbra-balra, mintha nemzeti titkokat készült volna átadni. – Délelőtt, amikor anyád elmegy a piacra, mi is elmegyünk a rőföshöz, oszt választhatsz ott olyan anyagot, amilyet akarsz a bálra. Én megvarrom neked.

Hedvig azt se tudta, sírjon-e vagy nevessen, megölelte őt, és hagyta, hogy ráncos keze végigsimítsa puha vállát.

 – Anya nem fog haragudni? – kérdezte pár pillanattal később, amikor a nagy örömre a macska is besomfordált a nyári konyha ajtaján, és csodálkozva állt meg a küszöbön.

 – Biztosan fog, de mi nem törődünk vele. Majd megbékül, ha meglát téged!

A rőfös igen elcsodálkozott, amikor meglátta őket. Az öregasszonyt egész életében ismerte, de vagy húsz éve nem találkozott vele. Megöregedett, nyugtázta, amiben nem volt semmi meglepő, de az emberek mindig ezzel, és a másik súlyával törődnek, ha rég nem találkoztak. Ha valaki lefogyott, szánakozni kezdenek, hogy biztos beteg szegény, ha meghízott, akkor kárörvendve jegyzik meg, hogy megártott neki a jólét, jól kigömbölyödött a feje.

 – Adjon isten! – köszönt a mama. Ez a köszönés már rég nem volt divatban, de a rőfös, Ignác nem botránkozott meg. Istent emlegetni bár nem volt tilos, dicséretesnek sem volt mondható.

 – Jó napot! – felelte azért, nehogy a többi vásárló megbotránkozzon. – Miben segíthetek? Már ezer éve nem láttam magát!

 – Van az kétezer is – somolygott az asszony és maga mellé húzta az unokáját. – Nézzen rá! Hát nem gyönyörű? Báli ruhát akarok neki varrni, de nem ám akármilyet. Olyat, mint a mesében.

A fiatal lány elpirult, ahogy Ignác szeme végigfutott rajta. Mint egy vásári marha, gondolta  mérgesen.

 – Mutatok pár szépet, de nem tudom, milyenre gondolnak. Nézzék, itt ez az apróvirágos, vagy a pöttyös, esetleg ez a kék selyem.

Mindketten rápillantottak a vásznakra, de egyikre se csillant fel a szemük. A boltos megérezte, hogy a pillanat, amely varázslatra várt volna, elhamvadt, és elgondolkodott. Észrevette, hogy időközben kiürült a bolt, az ajtó feletti csengő hangját messzire sodorta a nyári szél.

 – Van valamim, amit senkinek nem mutattam meg eddig! Csak magának, Gizuska, a régiek emlékére – suttogta sejtelmesen.

Hedvig kék szeme kikerekedett, olyan lett, mint az őszi tó vize. Aranyban játszó, mégis éghez hasonlító. A férfi a pult alól egy selyempapírba göngyölt csomagot vett elő. A világ legcsodálatosabb rózsaszín anyaga volt benne. Taft. A nagymama mélyen Kázmér szemébe nézett, bólintott, és kérdezés nélkül csúsztatta oda a kendőnyi pénzt.

 – Ez jó lesz! – közölte tömören. Hedvig arca megtelt színnel, hol fehérben, hol pirosban játszott, attól függően, hogy a boldogság milyen ecsettel festette a vásznat.

 – Sok sikert! – mondta a férfi. – Nem hinném, hogy ennél szebb ruhában lehet valaki a bálban.

Igaza volt. A mama olyan fantasztikus ruhát varrt, hogy évek múlva is emlegették. Hedvig sugárzott benne. Barna hajába virágokat formázott a maradék anyagból, és ő lett a királynő, miközben a tanácselnök megpukkadt. Közönségszavazatokkal nyert, mert persze Kovács sem hagyta annyiban, hisz Veronika is versenyzett, aki a szeme fénye volt. Ám a vendégsereg messze a rózsaszínruhást látta szebbnek. Az ötvös tiarája, amelyre megbízást kapott, felülmúlta mindenki várakozását. A bál élete legszebb estéje lett, pláne, hogy megismerte jövendő férjét.

 – No, te aztán jól átvertél mindenkit! – mondta a korhadt fakeresztnek, amikor lehajolt kitépni a gazt. A frissen nőtt gaz makacsul kapaszkodott a földbe, de az öregasszony nem hagyta, hogy elterpeszkedjen öregje sírján.

Tíz éve ment el, váratlanul, egyik napról a másikra. Egy reggel nem ébredt fel. Amikor megpillantotta az oldalán fekvő férfit, azonnal tudta, hogy nem él. Csak bámulta mereven, és az járt az eszében, mennyire hamis volt az tekintet, amely őt elvarázsolta. Igazságtalan a sors, amiért őt nem vitte magával. A csalást évekkel később tudta csak meg. A fiú felvásárolta az összes szavazócédulát, amelyen a közönség megválaszthatta a bál legszebbjét. Ennél szebb vallomást kaphat-e valaki, gondolta, amikor megtalálta a padláson a báli belépő mellé rejtett számlát, amelyen feketén-fehéren az állt, hogy egy ember beáldozta egész havi fizetését.

A rózsaszín ruha sokáig hevert egy papírdobozban. Hedvig soha többé nem viselte, mert attól félt, hogy elmúlik a varázslat, amelyben királylánnyá avanzsálódott.

  – Ha tudtam volna, hogy ekkora betyár vagy, nyakon is csaplak! – suttogta vigyorogva, és összehúzta magán a csúnya kardigánt. Egy pillanatra lehunyta szemét. Az áprilisi szél átsuhant a sírok között. Mintha orgonaillatot sodort volna magával, de tán csak képzelődött. Nincs ahhoz még elég meleg, gondolta, és leült a szemben lévő kőpadra, hogy még egy kicsit elmélkedjen embere mellett a régmúltról.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here