„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házikó! Abban élt éldegél egy ici pici lencsi lány ici pici anyukával, túl az Óperencián!” Minden úgy is indult mint egy mesében. Még nem voltam 16 éves, amikor megismerkedtem a párommal, aki bár nem szőke és kék szemű, de a hosszú évek alatt bizonyította, hogy tud lovagként viselkedni. 
13 együtt töltött év után, elhatároztuk, hogy szeretnénk igazi kis családdá válni és belevágtunk életünk legnagyobb kalandjába. Bár a baba, csak a három éves tervben szerepelt, úgy döntöttünk, próbálkozunk, mert ki tudja mikor jön össze nekünk is a gyermekáldás. De a mi kis Tündérünk már nagyon szeretett volna megérkezni hozzánk, mert az első hónapban várandós lettem. Azonnal éreztem, hogy egy új kis élet növekszik bennem, és amikor a bizonyítékot is a kezemben tartottam, leírhatatlanul boldognak éreztem magam! A 12. hétig nem is szóltunk senkinek, hogy babánk lesz, utána is sokáig csak a szűk családnak és a legjobb barátainknak árultuk el a féltve őrzött kis titkunkat.
Csodálatos 7 hónap volt! Ezért néha meg is fordult a fejemben, hogy ennyire szép nem lehet egy terhesség, de ezt nehéz bevallanom még most is. Nem volt reggeli rosszullét, hányás, vagy émelygés, csak felhőtlen boldogság, és izgatott várakozás. Természetesen mindent megterveztünk. Fogadott orvos és szülésznő, természetes apás szülés, ezután pedig három együtt töltött nap alapítványi szobában, ahol apa is velünk lehetett volna a nap 24 órájában. 
Genetikai ultrahangon is voltam kétszer egy magánklinikán, és a biztonság kedvéért mivel vidéken élünk az itteni kórházban is volt egy kedves ismerős nőgyógyász, aki elvállalta a szülést, ha nem lenne idő vagy lehetőség felmenni a fővárosba a választott intézménybe.
De ember tervez……! 2016. július 7.-én, ami amúgy egy szép napos csütörtöki nap volt, 30 hetes terhesen még a munkahelyemen tárgyaltam az ügyfelekkel. De mikor pénteken reggel felébredtem már éreztem, hogy nem stimmel valami. Rossz volt a közérzetem, iszonyatosan fájt a gyomrom, mikor hirtelen mozdultam fura kis csillagokat láttam, és akkorára dagadtam mint egy lufi. Gondoltam megmérem a vérnyomásomat, amit nem tettem az egész várandósság alatt, de akkor az életemet mentette meg. 173/112 volt. Az álomból rémálom lett! Felhívtam a szülésznőt, mivel a pesti orvosom épp akkor szállt fel a repülőjére és utazott melegebb éghajlatra. Az mondta, hogy azonnal irány az első kórház.
Na, itt kezdődött az igazi vészhelyzet. Fülbemászó zenéje felcsendült a fülemben, mikor láttam a rémületet az ápolónők arcán a vizeletmintám elemzése és a vérnyomás mérés után! Három orvos, injekciók a hátsó felembe, infúzió mindkét karomban és már toltak is a rohammentőbe, ami szirénázva száguldott velünk a villamos síneken is a legnagyobb délutáni dugóban!
Akkor már megmondták, hogy ez mérgezés, ami speciális ellátást igényel. A szülésfelkészítőn nem sok hangzott el a terhességi toxémiáról, de az határozottan megmarad, hogy ebbe hal meg a legtöbb nő és magzat a várandósság alatt.
Amikor megérkeztünk a szülőszobába, a kisbabánk nevét kérdezték. Határozottan kijelentettem, hogy az titok.Ekkor tudatosodott csak bennem, hogy a szülésznő nem kíváncsiságból kérdezte tőlem, és az én pici babám, már nem sokáig marad bent a védelmező pocakomban.
Másnap, 2016. július 9.-én 12 óra 8 perckor, 44 centiméterrel és 1490 grammjával, a várandósságom 30. hetében császármetszéssel megszületett a mi kis Csodánk, akit Zamirának hívnak. A kislányunk nemsokára három éves, és most is itt szuszog mellettem és az igazak álmát alussza. És remélem boldogan élünk még nagyon nagyon sokáig együtt, míg meg nem halunk, vagy még azon is túl! De még nincs itt a vége, fuss el véle, mert az igazi nagy kalandunk csak itt kezdődött el!
