– Meg ne nyomd! – rivallt rá Emma barátnőjére. – Hagyjuk békén! Nem akarom hallani a hangját.
– Jól van, na, tudom, hogy utálatos dög, de akkor is!
– Most mit jótékonykodsz? Múltkor még le akartad lökni a lépcsőn!
Luca elgondolkodott. Volt az öregasszonyban valami elemi gonoszság. Mintha már eleve annak született volna. Senkihez nem volt egy jó szava, mindenkit elmart maga mellől. Fia nem látogatta, de ez nem is volt csoda a tavalyi balhé után, amikor zengett a lépcsőház a rikácsolásától. Minden lakó hallotta, hogy a Attila egy jellemtelen törtető senki, a menye pedig nem akar mást, csakhogy ő elpatkoljon, hogy a lakás az övéké legyen. A pár úgy iszkolt el, mint akik begyűjtötték az ezüst gyertyatartókat, és nem akarják, hogy meglássa őket valaki.
Luca épp lefelé tartott a harmadikról, amikor találkozott velük. A fiatal nő száraz arcának közepét a gyűlölet vonala szabta ketté. Az öregasszony fia megpróbálta átkarolni, de lelökte a kezét. Az utcán is hallani lehetett, ahogy a másodikon rikácsol.
A lánynak egyetlen dolog járt az eszében: fél.
Csak ilyen ne legyek, gondolta, miközben fekete bőrdzsekijét szorosan összehúzta magán. Nyakáról azonnal eltűnt a farkas, amelynek varrása igen fájdalmas volt, bár tagadta. Minden fájt neki, ami a bőrébe fúródott, ennek ellenére piercinget rakatott a nyelvébe, orrába és szemöldökébe.
Az öregasszony tekintete, amellyel őt méregette nap, mint nap, zavarba se hozta. Megvetése annyi volt, mint egy hideg tavaszi fuvallat, még annyi se.
Pár hete beszólt neki. Épp jött ki az ajtón, amikor a lány lecsattogott a lépcsőn vastag talpú bakancsában. Hangosan dübörgött a hajnali órán, ami nagyon felbosszantotta az alattuk lakót. Luca morgott valami köszönésfélét, amikor tisztán hallotta, hogy ezt mondja a banya:
– Láncos kutya. Meg kéne kötni az ilyet.
Megtorpant. Hallott már különbeket is, de ennyire direktben nem gyakran. Megfordult és visszanézett a lépcsősor tetején őt fitymáló asszonyra. Már nyelvén volt valami cifra válasz, amikor meglátta a szemét.
Félelem szűkölt benne. Valami megmagyarázhatatlan riadalom. Mint aki tudja, hogy eljönnek egyszer érte, és nem Szent Péter elé viszik.
Luca szemét horogként akasztotta az asszonyéba. Hallgatott.
Amikor Emmának elmesélte, az kiröhögte. Annyit mondott, szánalmas, ahogy megsajnálta.
Két hete azonban más lett a világ. Akkor bezáródott minden. Az ajtók, a boltok és az emberek. Eddig ismeretlen rettegés ült meg a reggeli párában. A kollektív halál ígéretét szajkózta a tévé, és hányta magából a döbbenetesebbnél döbbenetesebb képeket. Hirtelen háborús övezet lett a világ, amelyben alig merészkedtek az utcára az emberek. Elsiettek a legközelebbi boltba, hogy ott remegve mustrálják egymást, nem tudván, ki hordozza a halál leheletét. Ez most nem az a helyzet volt, mint egy éve, amikor úgy hitték, csak másokat ér baj. A vírus jelen volt a házban már a hatodikon, az ajtón skarlát betűként sikoltott a karantén jele.
A banya ajtaja egyszer sem nyílt ki. Se ki, se be nem ment senki. Luca nem értette, miért gondol rá. Ő, a láncos kutya, miért foglalkozik egy olyan emberrel, aki megveti őt? Napjában többször felvillant előtte az a tekintet. Fogva tartotta.
Anyjának be kellett járnia a gyárba, ő otthon lébecolt és próbálta megúszni a sulit. Olykor bekapcsolódott online, de nem figyelt oda.
A sütőben még hűlt a rakott krumpli, hajnalban dobta össze az anyja. Egy műanyagtálat vett elő és belekanalazott egy kisebb adagot. Két almát is rakott mellé a zacskóba meg egy levél C vitamint. Ezt kell szedni, ezt harsogta a tévé.
Halkan nyitotta a bejárati ajtót és zokniban, hogy lépteit elnyelje a kő, leosont. Egyetlen egyszer nyomta meg a csengőt és visszatrappolt. Tudta, hogy ő a gyorsabb. Negyedórával később kilesett. Már nem volt az ajtó előtt a szatyor.
Elnevette magát. Szóval még él, gondolta. Ha kirakja a dobozt, másnap is visz neki valamit, határozta el. Ilyen az, amikor a láncos kutyák nem ugatnak, nyugtázta és végigdőlt a kanapén, hogy belenézzen a TikTokba.
fotó:Pinterest
