Időszámításunk, akarom mondani az okostelefonok előtt…

Összeszámoltad már, hány órát lógtál zombi-üzemmódban a neten? Na és nálatok is vacsora közben megy a telefonnyomkodás?

Valamelyik nap, két “halaszthatatlan” facebookozás közepette elgondolkodtam: mivel töltöttem régen a szabadidőmet, mikor még nem uralta el a figyelmemet teljesen a közösségi média. Könnyen lehet, hogy hónapokat kapnék vissza az életemből, ha nem azt csekkoltam volna folyamatosan, hogy ki, kivel, mit, és hol csinál épp.

Aztán továbbgondoltam: általában nem posztolok semmit, magamról meg úgy évente kétszer kirakok egy fotót. Mennyi időt elcseszhet az, aki napi 10-15 képet lő magáról instára, snapchatre és facebookra? Hogy a filterezésről ne is beszéljünk, ami képenként szintén igényel pár percet. Mennyi frusztrációja lehet annak, aki napi szinten lő egy mosolygós szelfit?

De mindegy is, a lényeg, hogy ettől komolyabban boldogabb szerintem még nem lett senki. Az efféle tartalmat ugyanazért fogyasztjuk, mint az instant kínai levest: tudjuk, hogy rosszabb, mint anyu házi receptje, csak azzal nem kell elszarakodni egy órát. Ugyanezért vesszük rá magunkat előbb egy filmre, mint egy könyv elolvasására. Nem kell a betűket bogarászni, csak bambulni.

Viszont bizonyára párszor neked is átjött már az érzés: ez így nagyon felületes, üres. Szó sincs arról, hogy akkor ünnepélyesen égessünk el minden okostelefont és számítógépet. Az internet a világ leghasznosabb találmánya is lehetne, ha okosan használnánk. És persze csodás szórakozás is, én is inkább nézek meg egy vicces-cicás videót, minthogy Schrödinger macskájáról olvassak.

Véleményem szerint meg kell találni az arany középutat. Végül is valamivel lefoglaltad magad az okostelefon előtti időkben is, nem? Gyanítom, nem úgy emlékszel vissza azokra az évekre, mint valami nyomorúságos, sötét középkorra.

Rémlik, hogy a családommal rengeteget társasjátékoztunk. Ha egyedül akartam lenni, képes voltam rendes kártyalapokból pasziánszozni, de egy kirakós felett is órákig el tudtam ücsörögni. Hetente-havonta elolvastam egy könyvet. Tinédzserkoromban imádtam festeni, novellákat írni és rajzolni. A gimis barátnőkkel pedig nem szelfit lőttünk magunkról minden szünetben, hanem beszélgettünk. Jó, nem a világegyetem törvényeiről, hanem a fiúkról.

Így utólag már érthető, mivel teltek a mindennapjaim. Gyerekként a többiekkel bújócskát rendeztünk a fél városban, esetleg a panelházak alagútjaiban játszottunk „vámpírosat”. Bunkert építettünk, ami aztán rá pár napra összeomlott. Órákig képes voltam hintázni, homokvárat építeni, sőt, saját játékokat is kitaláltunk.

Mégsem akarom azt mondani, hogy „bezzeg régen minden jobb volt”. Biztos, hogy a saját gyerekemet ma már nem engedném el mobiltelefon nélkül, és az sem egy utolsó dolog, hogy egymástól távol élő családtagok skype-on és egyéb programokon keresztül ingyen beszélhetnek. Ami inkább baj, az az, hogy már nem mi uraljuk a kütyüket, hanem a kütyük minket. Tudom, hogy könnyebb nyomkodni a telefont, de idézd fel a régi hobbijaidat, és szentelj egy kis időt azokra is.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here