Nincs olyan, hogy örökké

“A pénz nem boldogít.” – még nem mondta soha egyetlen szegény ember sem. A helyes megfogalmazás úgy hangzana: a pénz önmagában nem boldogít.

Felesleges felsorolni, mi mindenre jó egy köteg Deák vagy Szent István. A kérdés inkább az, miért olyan boldogtalanok sokan akkor is, ha már elegendő összeg áll rendelkezésre a nyugodt, biztonságos élethez.

Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy emberek felnőtt létük ellenére tudják, mit akarnak. Nekem is gyakran totál homály. Mentségünkre szóljon, hogy nehéz is tisztán látni, ha a régi, jól megszokott séma szerint skatulyákra osztjuk a boldogságot. Legyen férj. Legyen gyerek. Legyen pénz. Egy jó munka a pénzügyi szektorban. Muskátli az erkélyen. És az az erkély lehetőleg ne egy lepukkant panel oldalán lógjon.

A szíved mélyén viszont inkább körbe utaznád a világot, lehetetlen kalandokba keverednél, egy-egy hónapra pedig beolvadnál a helyi törzsekbe. De ne menjünk ilyen messzire. Lehet, hogy tökéletesen boldog lennél virágkötőként egy balaton-parti kisvárosban, miközben esténként a jófej férjeddel legurítotok egy pohár badacsonyi bort. De hát akkor honnan lesz pénz? Meg ha nem vállalsz gyereket, később úgyis megbánod!

Bizonyára te is észrevetted, hogy 25 után elkezdődik valamiféle “éneztnemakarom” időszak. A biztonság iránti vágyad megnő, jó lenne egy stabil párkapcsolat, normális fizu, hiszen nem élhetsz életed végéig egy bérelt szobában random lakótársakkal. Szerintem képmutató, aki erre a vágyra csak legyint. A biztonság előbb vagy utóbb összejön valahogy, de nem akármilyen áron. Egy csomó feladott nagy álom, a monotonitásba pedig nem nehéz beleszürkülni.

Kérdés, hogy létezik-e arany középút? Lehetséges-e egyszerre stabil anyagi helyzetet teremteni, miközben a hivatásodnak élsz, és szépen pipálgatod a bakancslistádat? Véleményem szerint igen, de nem könnyű piskóta, és nagyon kreatívnak kell lenni. Egy-két kompromisszum pedig elengedhetetlen.

Ami biztos, hogy az anyagi javak egy idő után nem elegendőek a teljes élethez. Megveheted az új telefont, ruhát,  cipőt – pár napig kitart a varázsa, aztán ugyanúgy az arcodba tolonganak a belső problémák.

Egy ausztrál nővér összegyűjtötte, mit bántak meg legjobban haldokló betegei az utolsó napjaikban. A férfiak többségében azt sajnálták, hogy túl sok időt töltöttek a munkahelyükön, és annál kevesebbet a szeretteikkel. Sokan azt fájlalták, hogy képtelenek voltak rendesen kimutatni az érzéseiket. Még többen érezték úgy, hogy nem a saját életüket élték, a félelem ledominálta a vágyálmokat.

Ezen felül nehezteltek magukra azért, mert túl sokat rágódtak felesleges kérdéseken ahelyett, hogy megélték volna a jelen pillanatát. Szükségtelennek tartották a túlzott aggodalmaskodást, a mások véleményének előtérbe helyezését.

Ezt még lehet elemezgetni, csűrni-csavarni, de annyi biztos, hogy egyiknek sincs túl sok köze a pénzhez. Alapvető probléma, hogy manapság a halál óriási tabutéma. Ez már csak azért is gigantikus nagy gond, mert tudat alatt elhitetjük magunkkal, hogy örökké élünk. Ha pedig örökké élünk, akkor úgyis ráérünk még az álmok megvalósításával és az ahhoz kapcsolódó kockázatvállalással.

Mindig rá kell jönnöm, hogy 80 év nem is olyan sok idő. Főleg, hogy valakinek ennyi sem jut. Baromira nem mindegy, mivel töltjük meg ezeket az éveket. És kikkel. Lehet örökké a biztonságra gyúrni, csak hogy nincs olyan, hogy örökké. A végén meg jön a koppanás.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here