Elengedni az elengedhetetlent…

A szerelemben talán a könnyű megfoghatatlanság a legvonzóbb. Hogy olyan, mint a víz. Tiszta, kellemes és nem lehet megmarkolni. Csendesen folydogál bennünk és amerre csak elhalad, mély vájatok keletkeznek. Ezek a lágy utak hol kiszélesednek, hol kanyargóssá válnak. Néha felvisznek a hegytetőre, aztán meg a mélybe vezetnek. A szerelmi mámorban széppé leszünk, olyan jókká válunk, amilyenre vágytunk. És ott a másik, akinek fényes tükrében megmosakodva minden nap új életre kelünk.

A szerelem mindig felemel. Akkor is, ha rombol, ha elporlaszt, ha ordítva zakatolja benn egy hang, hogy nem, nem szabad. Mégis magával ránt és a sodrásban akarat nélkül nyúlunk belógó ágak után. Ragaszkodunk, kapaszkodunk, hiába kiabálja mindenki hangosan: NE. Fülünk bezárul, szívünkön meg ajtót nyit a vágy.

 
 

Később mégis történik valami. Lassan és alattomosan. Olcsó játékba kezd az unalom és a megszokás. Világos nyit, de a sötét zárja be a játszmánkat. A küszöböt átlépve már nem fogad ölelés, és a kar, amely addig tartott, most ernyedten lóg és várja, hogy megértsük, nem a miénk már a lendülete.

Arra járt a múló idő, elhullajtotta az értéktelenség porát, és az, aki addig fontos volt, vele ment egy esős szerda délutánon. Nem hagyott maga után semmit, mert menni akart és mi nem állhattunk elé kérdő szemekkel, könyörgő arccal. A ködszitálás elvitte, szívének nyara nem küld már több meleget.

Elengedni… Hagyni menni… Akinek lába már nem abba a porba gázol, amibe a miénk, annak nyoma sem marad meg sorsunk útvesztőjében. Lehet szidni, átkozódni, remegni, zokogni. A fájdalom soha nem kegyes, nem ad megnyugvást, inkább mély barázdákat szánt lelkünk szántóföldjébe. Oda viszont sokára hullik majd új mag.

Engedni, hogy távolodjon, aki lassan porlik széjjel. Ehhez kell a hamis mosoly, a tonnányi erő. Plüssnyugalomba zárt szívünk lüktetése sokáig nem lesz hangosabb. A fehér falak leomlanak és a csillagok fénye hideg kínnal beterít.

Nem szeretni, elfeledni, a lehetetlenség határát megugrani. Ezt kellene. Közben meg hideg őszi levelek gyűlnek sáros kupacokba. Október van. Minden múlik. Lassan alszik el…Ahogy a nyári tüzek.

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here